Török gyerek megvágta

Bivalyerős a ma este záruló 17. Szarajevói Nemzetközi Filmfesztivál játékfilmes mezőnye. Ez azért jó hír, mert nem mindig van ez így, még az úgynevezett A kategóriás mustrák esetében sem, amely státus felé egyébként Szarajevó rohamléptekkel halad. És akkor majd csak az lesz a kérdés, hogy meg tudja-e őrizni sajátos karakterét és báját, valamint az, hogy képes-e megóvni a minőséget a szponzorok kivédhetetlen nyomásával szemben.

Mert Szarajevónak akkor lesz vége, amikor Tom Cruise először beteszi ide a lábát. Addig is a fesztivál bátran merít a csodálatos európai kínálatból, annak is abból a tartományából, amelyek sajnos nem feltétlenül kerülnek majd hazájukon kívül a mozikba, már amennyiben léteznek még valahol ilyen intézmények. Mert őszintén, ki a fene fog Magyarországon forgalmazni egy albán filmet, és ha mégis, mekkora a várható nézettségi mutató, ami ugye átvette Isten szerepét a filmszakmában is? Itt persze felértékelődik a művészetek iránt valamelyest fogékony televíziók szerepe, mert létezik még az a múlt században szocializálódott, makacsul kitartó réteg, amelyet fel lehet heccelni éjfél után ilyesmivel.
Ha már albánok, itt van például mindjárt Bujar Alimani versenyfilmje, az Amnesztia. Jó alapötlet a valóságból kiindulva, erős forgatókönyv, hangsúlyos, ütős dialógusok, lassú, de egy percig sem unalmas elbeszélésmód, briliáns színészi játék, az egyetlen lehetséges, kimunkált befejezés. Alapkövetelmények, gondolnánk, de a tapasztalat gyakran mást mutat. A történet akkor kezdődik, amikor Albániában egy új törvény először tette lehetővé a házaspárok intim együttlétét a börtönökben. Elsa (Luli Bitri, egy újabb szenzációs színésznő a tömött sorból) hoszszú buszozásokkal látogatja férjét Tiranában, Spetim pedig a feleségéhez jár be a börtönbe, de egyikőjük sem túl lelkes. Találkozásuk és a falakon kívüli szerelmi történet sorsszerű, mint egy görög tragédia, és ugyanúgy halad az elkerülhetetlen végzet felé. Mert a kormány egyszer csak amnesztiát hirdet, és a házastársak kiszabadulnak. És mert ez itt nem New York, hanem Tirana, mások a taxik is, a medvével pedig nem hülyéskedünk, ahogy azt a székelyek mondják. A társadalom felbomlóban és átalakulóban, de még élnek a hagyományok, és Elsa apósa, aki meghökkentően hasonlít Surda bácsikájára a Forró szél című felejthetetlen jugoszláv szériából, két dologhoz ért igazán, a kecskedudához és a vadászpuskához, és a megfelelő pillanatban használja is azokat. Megrázó mozi a totális kilátástalanságról, csakúgy, mint Seyfettin Tokmak munkája, az Összetört kagylók.
Mint a török filmek komoly rajongója, nagy várakozással ültem be a vetítésre, és nem is csalódtam. Tokmak szívszorító, lenyűgöző, felejthetetlen filmet készített, a Négyszáz csapáshoz mérhetőt. Két gyerek sorsát követhetjük nyomon egy ideig, akik vidékről érkeztek Isztambulba, amit persze csak ugródeszkának tekintenek a földi paradicsom, az ígéret földje, Németország felé. Embertelen körülmények, állandó életveszély, nyomor a köbön, fel-felcsillanó csalfa reménysugarak. A kagylóbiznisszel próbálkoznak, mint a lehetséges munkák legjobbikával, természetesen annyi eséllyel, mint Woody Allen egyik hőse, Virgil Starkwell, aki egy ideig utcai kecsegeárusítással is próbálkozott, de abba is belebukott, pedig díszdobozban hozta forgalomba őket. A fiúk megismerkednek egy bosnyák menekült nővel és szívbeteg kislányával, aki sürgős, életmentő műtétre szorul. Az egyik srácból tudtán és akaratán kívül kábítószerfutár lesz, a bosnyák nő eladja az egyik veséjét a szervkereskedőknek és belehal, a gyerekek végképp magukra maradnak, igaz, most már némi mocskos pénzzel a zsebükben, egy csónakban, a világ egyik legnagyobb városában. Az új terv a videokazetta-piac, és aztán irány Németország. Valamikor, egyszer csak, esetleg, talán. Tehát leginkább soha.
A néző meg a stáblista végén valahogy kibotorkál a szarajevói esőbe, és eltűnődik a világ azonnali megváltoztatásának szükségességén. Meg azon, hogy a világ, amelyet ugye sürgősen és gyökeresen meg kellene változtatni, megy-e előbbre a művészetek által. Jelentem, megy.