Üss bátran!

A legnagyobb demagógia, amit jogvédőink évek óta előadnak, az az emberi méltóság védelmének hablatya. Politikailag korrekt torzszülemény, ami csak arra jó, hogy egyesek saját szájuk íze szerint befolyásolják a közhangulatot. A kiválasztottaknak van emberi méltóságuk, mások meg kit érdekelnek. Állítólag húsz éve élünk demokratikus keretek között és ahelyett, hogy a demokrácia a jóra formálna bennünket, egyre többször mintha a kőkorszak lopakodna vissza az életünkbe.
Amikor először volt vezető hír és szomorú szenzáció, hogy nálunk tanárokat vernek, nagy volt a felzúdulás. Sorra jelentek meg a cikkek a régi tanítókról, tanároktól, akiktől emberséget, tudást és emberi tartást tanulhattak a gyerekek. Aztán minél többször derült fény atrocitásokra, annál kevésbé lett érdekes a médiának. Kiszorította egy még frissebb botránysorozat, miszerint egyre többször támadnak és vernek meg orvosokat. A közvélemény nehezen hitte el, hogy valakik tettlegességgel „hálálják” meg az orvosi ellátást. Amikor napihír lett, hogy egyre gyakrabban inzultálják a mentőket munkavégzés közben, akkor illett volna hangosan gondolkodni azon a közhelynek ható igazságon, hogy a demokráciát némelyeknek azt jelenti: azt csinálok, amit akarok. Ha kedvem szottyan, felpofozom a tanárt, lefejelem a mentőt, megrugdosom az orvost. Valami nagyon hibázik a viselkedéskultúránk környékén. Pszichológusok kedvenc szava a konfliktuskezelés, bizonyos embercsoportoknál párbeszéd helyett az ököljogot jelenti. A heti rendszerességgel érkező híradások a politikai korrektség nevében gondosan titkolják az elkövetők kilétét, azt sejtetve, hogy egy egész országnak elment az esze. Miként történhet, hogy rendszerint kitalált sérelmek miatt családok rohannak be az az iskolába megtépni a pedagógus haját, beleverni a fejét a radiátorba, leköpni, beleöklözni az arcába, földhöz verni vagy megpofozni? Bántalmazni, ahogy a képmutató sajtó megtalálta rá a semmitmondó szót. A Gyurcsány-kormány alatt még az oktatás felelős vezetői is a tanárokat hibáztatták a megszaporodó verésekért. Emberi méltóságuk a jogvédők számára nem volt fontos.
Verés. Nem tudom, értik-e? Milyen hitelességű az a tanár, akit egy kedves szülő az előző napon összevert? Milyen példát adhat egy megalázott pedagógus? Az intézmények igazgatói ritkán éreznek együtt saját beosztottjaikkal, féltik iskolájuk állítólagos „hírnevét”. Hasznosabb a sunyi hallgatás, mint a nyílt beszéd. Magyaros pedagógiai példa. Aztán a Btk. módosításával közfeladatot ellátó személyeknek minősítették a tanárokat, azaz fokozottabb jogvédelemben részesülnének. Csak hát a példa ragadós. A tanárok után jöttek az orvosok, akiket, ha nem támasztják fel a nagymamát, ha nem tudják a tévésorozatok csodainjekcióját elővarázsolni, akkor egyszerűbb megrugdosni őket, rokonokkal berontani a kórházba és ott randalírozni, verekedni. A helyzet annyira elfajult, hogy képviselői indítvány kéri az orvosok fokozott jogvédelmét is. Amikor az orvos szakértelmét néhány pofonnal vonja kétségbe egy félanalfabéta, akkor hol maradnak az emberi méltóság felkent hívei? Miféle ország ez? Miféle emberi minőséggel és közgondolkodással, amely ha nem is helyesli, de nem háborodik fel, majdhogynem bocsánatos bűnnek tartja, hogy ilyenek megtörténhetnek. A verés, mint a dolgok rendezési módja, visszajött a barbárság korából. A bíróságok sem partnerek igazán, miközben ők is szenvednek a napi agressziótól.
A lanyha ítéletek nagyrészt felfüggesztett börtönt jelentenek. Nehogy már szigorú büntetés járjon néhány elrepült pofonért, elvégre a tanár, az orvos, meg a mentő is fogyóeszköz.