Számos érdekvédő szervezet elismerését vívta ki a kormány azon döntésével, miszerint 2013-ig 1500 fogyatékos személyt helyezne emberibb lakókörnyezetbe hétmilliárd forint európai uniós forrás felhasználásával. A végső cél, hogy harminc éven belül minden ellátottat áthelyezzenek, vagyis az érintettek önálló életvitelt folytathassanak segítő szolgáltatások igénybevételével. Szükségleteiktől függően a fogyatékossággal élőket 3-6, 6-12, illetve 50 fős otthonokba helyeznék el. A kormány tervével egy fél évszázada fennálló igazságtalanságot kíván orvosolni: az 1950-es, 1960-as évek szemlélete miatt került sok fogyatékos ember a nagyvárosok szélén álló, több száz fő befogadására alkalmas intézményekbe, egykori kastélyokba. Feltehetően két okból: egyrészt a virágzó gulyáskommunizmusban nem akarták, hogy szem előtt legyenek a sérült emberek. A másik ok egészen kézenfekvő az akkori politikai elit szemszögéből: az elkobzott, államosított egykori kastély- és kolostorépületek nagyságuknál és a városoktól való távolságuknál fogva a legmegfelelőbbnek tűntek a több ezer fő befogadására. Ezzel azonban gátolták a fogyatékosok szellemi fejlődését, és elérték, hogy a társadalom még ma sem tudja, hogy viselkedjen velük.
Cél és szükséglet
Ennek ellenére számos kérdés vetődik fel azzal kapcsolatban, valóban jó-e a fogyatékossággal élőket kiszakítani megszokott környezetükből. Ma már ugyanis nem 8-12 fős, egykori kórtermekhez hasonló rideg szobákban élnek. Az intézményvezetők és az ott dolgozók – becsületükre legyen mondva – mindent megtesznek azért, hogy otthonos legyen a lakók környezete.
Riportunk első helyszíneként a Győr-Moson-Sopron megyei Zsirára látogattunk. A festői szépségű környezetben, az 1739-ben épült barokk stílusú Rimanóczy-kastélyban a Fővárosi Önkormányzat Értelmi Fogyatékosok Otthona működik 1975 óta. Egykor idősek otthona volt. A tekintélyt parancsoló, kilenchektáros parkkal rendelkező otthonban 168 fogyatékos ember él. A legkisebb szoba kétágyas, a legnagyobb hat fő befogadására alkalmas.
– Mindenütt igyekeztünk élhető tereket kialakítani – kezd mesélni körsétánk alatt az intézmény szakmai vezetője. Kiss Klára megmutatja a szobákat, amelyek egyáltalán nem mondhatók ridegnek. Az egyik szoba lakói a mennyezeten található, régi korokat idéző kopott freskók látványára szenderülhetnek álomba. Néhány méterrel a remekművek alatt modern ágyak, kackiásan álló csinos szekrények sorakoznak. A boltíves szobák és a kovácsoltvas csillárok különleges hangulatot teremtenek. A ridegség vagy az embertelenség egy pillanatra sem jut eszünkbe. A lakók mosolyogva rohannak Kiss Klárához, hogy elmeséljék, mi történt velük aznap. Ki szerelmi bánatáról, ki a hazalátogatása öröméről mesél.
Egy komoly férfival találkozunk az udvaron. Aznap ő a kastély idegenvezetője. Talán csak külsejéről lehetne megállapítani, hogy fogyatékos ember, beszéde egyenes és tiszta. Bár felajánlották neki, mégsem akar kiköltözni a zsirai intézményhez tartozó lakóotthonba. – Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az ő szocializációjuk közösségi, nem szokták meg, hogy csak másod- vagy harmadmagukkal éljenek együtt, ráadásul saját szobában, teljesen önállóan. Számukra ez a természetes életközösség – magyarázza Kiss Klára.
Elutasító társadalom
Az épület nem zárt, a kapu nyitva áll a lakók előtt, így akinek megengedi az állapota, egyedül is kimehet sétálni a faluba. A helyiek megszokták őket, a lakókat nem éri atrocitás. Ez nem így van azonban akkor, ha kirándulni mennek. – A társadalomnak nyitni kellene feléjük, amelyet csak úgy érhetünk el, ha minél több integrált programot szervezünk – véli a szakmai vezető. Ennek szellemében gyakran szerveznek ép gyermekekkel koncertet vagy színielőadást. Ám a társadalomnak mégis kis szegmense vehet részt ilyen programokon, így kérdéses, hogy ha kitagolják a nagy intézményeket, hogyan fogadja majd őket a társadalom, és ki készíti fel a leendő szomszédokat arra, hogy a jövőben néhány ugyanolyan értékes, mégis más ember köszön rájuk a folyosón. Ha ugyanis nem elfogadó a környezet, nem fogják magukat jól érezni. – Azzal is számolnunk kell, hogy a munkahelyek jelentős része egyáltalán nem befogadó, pedig a munka számukra ugyanolyan önbecsülést ad, mint bárki másnak – tudjuk meg Kiss Klárától. A zsirai intézményben – több más nagy intézményhez hasonlóan – foglalkoztató is működik, néhányuk pedig az egy kilométerrel fentebb található műhelyben dolgozik. A kitagolási folyamatnak tehát részét kell képeznie olyan szolgáltatásoknak és képzéseknek is, amely az érintettek nyílt munkaerő-piaci elhelyezkedését biztosítani képes.
Kiss Klára szerint a kormány döntését a szakembereknek körültekintően kell végrehajtani, hiszen nem biztos, hogy „ami a mi érdekünk szerint való, az jó a másik embernek is”. A zsirai otthonban élőknek számos programot szerveznek, amit szintén nehéz lenne megvalósítani, ha külön otthonokban élnének. Az idősek pedig ragaszkodnak a megszokott környezethez. Kiss Klára szerint bárhova is kerülnek a lakók, az a fontos, hogy kialakuljon a biztonság és a valahová tartozás érzése. Amelyben a környezetükben élőknek is szerepe van, hiszen „minden társadalom annyit ér, amennyit képes gondoskodni a rászorultjairól”.
Holland turisták a fogyatékosotthonban
Ellátogattunk a Sümeg melletti Darvastóra is, ahol egy szintén nagy létszámú, de egészen más típusú intézmény működik. A fővárosi fenntartású intézetben 279 enyhe és középsúlyos felnőtt értelmi fogyatékos személy él. Mivel nagy létszámú intézményről van szó, valószínűleg ezt is kitagolják a jövőben, ám itt még barátibb körülmények között élnek a lakók. A 279 ember ugyanis nem egy épületben, hanem 10 kisebb és egy nagyobb ingatlanban él. Köztük csinos apartmanok is vannak, ahol a párok külön szobában élhetnek együtt.
– Délutánonként olyan itt az élet, mint egy igazi kis faluban – meséli az intézmény vezetője, Vaski Ferenc, amint körbevezet minket a gyakorlatilag külön falut alkotó, Csabrendekhez tartozó Darvastón. Egyes lakókat különbusszal visznek dolgozni, de vannak önálló munkavégzők is, akik teljesen szabadon közlekednek. Ki faüzemben, ki lovardában, ki kertészetekben dolgozik. Akad közöttük olyan is, aki a közeli Badacsonyba jár át, és a szőlészeti és borászati kutatóintézetben végzi munkáját. A miliő irigylésre méltó, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy egy alkalommal holland turisták álltak meg az épületek mellett, és a recepciót keresték, hogy szobát vehessenek ki. Tény azonban, hogy szeparáltan élnek a lakók, és csak azok érintkeznek rendszeresen másokkal, akik képesek térben tájékozódni, így szabadon közlekedhetnek.
Magyar Közlönyből díszdoboz
Ferenc nem csak nevüket, mindegyikük lelki gondjait is egytől egyig ismeri. Mint egy nagy család feje, úgy jár-kel a lakók között, akik apaként bánnak vele. Így – mint minden apa – a simogatás mellé csipkelődést is kap: egy idősebb férfi azzal fordul hozzá, hogy „legközelebb ne szőrösen jöjjön dolgozni”, azaz szabaduljon meg nagy szakállától. Az udvaron sportolnak, olimpiára készülnek, a műhelyben Magyar Közlönyből és telefonkönyvből készítenek díszdobozokat. Vagyis úgy tűnik, jól működik az élet, mindenkinek megvan a maga feladata, és békében él a másikkal. Az igazgató, végignézve rajtuk, csak annyit mond: „léteznek olyan dimenziók, ahol az emberi kapcsolatok más alapon szerveződnek, mint az érdek.” Már itt is csak egy dologra áhítoznak, a társadalmi elfogadásra. De nem ölbe tett kézzel: „mi nem azt várjuk, hogy minket öleljen át valaki, hanem mi megyünk oda hozzájuk.”
Változásra van szükség
Annak ellenére, hogy minden nagy létszámú intézményben igyekeznek családi légkört teremteni, a kormány szerint változásra van szükség, hiszen az intézmények területi elhelyezkedéséből adódó korlátokat nem tudják leküzdeni. Megkeresésünkre a szociális, család- és ifjúságügyért felelős államtitkárság elmondta, egy több száz fős intézmény esetében fennáll a veszélye annak, hogy nem alkalmas az egyéni képességekre alapozott, személyre szabott szolgáltatás nyújtására. A tárca közölte: az a cél, hogy ne a „kerítésen belül” jöjjenek létre a lakhatási szolgáltatás különböző elemei, vagyis a fogyatékos személyek ellátása kizárólag integrált lakókörnyezetben valósuljon meg. Az államtitkárság arra is törekszik, hogy a lakók semmiben ne szenvedjenek kárt: mind a szakembereket, mind az ellátottakat és családtagjaikat, gondnokaikat felkészítik a változásokra egy képzési tematika alapján. A társadalmi befogadást pedig médiakampánnyal segítik majd.
ENSZ-egyezmény köti az országot
Az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetségének (Éfoész) ügyvezetője, Kovács Melinda szerint a nagy létszámú intézmények léte nem csupán morális szempontok mentén kérdőjelezhető meg. Ugyanis a hazánk által 2007-ben ratifikált, fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény kimondja, a fogyatékossággal élő személyeknek másokkal azonos alapon joguk van lakóhelyük és annak megválasztására, hol és kivel élnek együtt. Kovács Melinda úgy véli, a legalapvetőbb elvárás az érintettek lakóhelyével szemben, hogy képes legyen az egyéni szükségleteik kielégítésére. Vagyis olyan közösségi alapú lakhatási formákat kell biztosítani a számukra, amely a társadalom többségéhez a leginkább hasonló.
Hárman egy szobában
A Balaton-felvidék nyugati részén található Tapolcán már kipróbálták, milyen az, ha önállóan élnek a fogyatékos emberek, és láthatóan jól működik. A Nemzeti Erőforrás Minisztérium támogatásával, a Kulcs programban három fiatalembernek biztosítottak lakást. Egy, az önálló döntéshozatalt segítő szakember látogat el hozzájuk mindennap, aki foglalkozásokat tart számukra, és a főzésben is segít. A fiúknak külön szobája is lehetne, mégis azt kérték, hadd aludjanak egy szobában. Talán éppen azért, mert ehhez szoktak. Boldogan csacsognak életükről, és arról, hogy gyakran önállóan vonatoznak és sétálnak, sőt a barátaikat is sokszor vendégül látják. A fiúkat egy tanfolyam sikeres elvégzése után 11 emberből választották ki. Egyikük, Zotya arról mesél, azért jó ott lakni, mert kevesen vannak, nincs zaj, és végre nyugalomban élhetnek. Boldogan újságolja, hogy már szendvicset és tejberizst is tud készíteni. Horváthné Somogyi Ildikó, az Éfoész alelnöke szerint a program sikeres, a fiúk sokat fejlődtek, és a házban élő többi lakó is jó szívvel fogadta őket. Erre nemcsak a vidámságot sugárzó színes falak, de a fiúk állandó mosolya is bizonyíték.
Nehéz tehát eldönteni, hogy mi a helyes út, melyik az a lakhatási forma, amely valóban a legteljesebb életet biztosítja számukra, de a lényeg talán tényleg az, hogy a jó szándék valóban találkozzon a legkirekesztettebb társadalmi csoport vágyaival.
origo.hu
Otthon is könnyen elkészíthető mindenki kedvenc sós kiflije
