Nyüzsgő városba érkezik, aki Szabadkára látogat, az utakon egymásba érnek az autók, az utcákon, tereken magyarok, szerbek, horvátok sétálgatnak békésen, a kávézókban, kimérésekben nagy a forgalom. Ilyen pezsgő lehetett az élet bő száz éve is, amikor a magyar szecessziós építészet remek emlékei születtek. Ám Szabó Zsomborral, a város volt főépítészével találkozva hamar kiderül: az idill csak látszat, s egy séta a belvárosban felér egy fejmosással.
– Szép csöndben változott meg a városkép – mereng Szabó úr, az építésztudományok doktora a környező házakat vizslatva, amelyeken az otromba tetőtér-beépítések következtében repedések futnak.
Pláza a belvárosban
A szabadkai belváros egyes részeinek lerombolásáról szóló hírek régóta keringenek a magyar médiában (is). A helyszínen azonban hamar megtudjuk: csak részben, és nem úgy igazak, amint a magyar sajtóban megjelentek. Tény, számos épületre mondták ki a halálos ítéletet, ezek legnagyobb része földszintes. Az ok azonban Szabó Zsombor szerint jóval prózaibb a nagy ívű ingatlanfejlesztési, pláza-, iroda- és lakópark-építési mániánál. – Sok pénzt raboltak egyesek a délszláv háború alatt Horvátországban és Boszniában, azokat akarták, akarják e projektek során tisztára mosni – mondja a exfőépítész. Az első hullámban eldózerolt épületek helyén felhúzott lakások, üzletek ma üresen állnak.
A Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte szecessziós gyöngyszem, a Városháza mellett sétálva hihetetlennek tűnnek Szabó úr szavai. A Szabadság téri Zenede udvarán azonban képet kapunk az elhanyagolt műemlékek sorsáról, és ez csak a kezdet. A Vasza Stájity utcában egy lebontott szecessziós épület helyén bepucolatlan, ötemeletes tégla förmedvény magasodik; a lelassult építkezés udvarán még látunk halmokba hordott, míves, cégjelzéssel kisütött téglákat, faragott ajtókat, ablakkereteket. Az építmény mögötti utcában egy másik hasonló „stílusú” bérház zöldell a tájba nem illően.
A Corvin Mátyás utcában Galleria névre keresztelt, ötszintes modern bevásárlóközpont, iroda és hotel együttese terpeszkedik a földszintes épületek között. A ház hatalmas belső udvarán alig lézengenek. – Amikor szóvá tettem, hogyan került az engedélyezett három emeletre még kettő, azt mondták, fogjam be a szám, ez a város érdeke – emlékezik a belül üvegtetős átriummal büszkélkedő, a honi plázákból ismert „köpködős” szökőkúttal, üveglifttel díszített épület születésére Szabó Zsombor.
Így mennek errefelé a dolgok. Talán említeni sem érdemes, hogy az utca többi épületére is kimondták a halálos ítéletet. Ahogy a város legrégebbi utcájának, a Bárány köznek (ma Vuk Karadzsity) több házára is. Egy hűsítőtől erőt merítve haladunk tovább a Karadzsity utcán, amelynek több házát már lerombolták. Az itt-ott meghagyott egykori udvari melléképületekbe romák költöztek – furcsa látvány, amint száradó ruháikat a város közepén fújja a szél.
Az Ago Mamuzsity utcában találkozunk egy másik barbársággal, ám ez sem Szasa Vucsinity polgármester bűne: a Magyar Ház üveg-alumínium ötvözete még Kasza József idejében nőtt ki egy régi épület helyén, Szabó úr azonban sorra mutatja az innen a főtér irányába tartó útszakasz szintén halálra ítélt épületeit.
A Szabadság tér Zsolnay szökőkútjában rég nem csobog víz, a deszkával fedett műemlékről kísérőnk elárulja: a kút már valószínűleg soha nem kel életre, nem is csoda, hiszen korábban a vízkövet sósavval maratták le az eozinmázról…
A Gorkij úti egykori imaházból lett mozi kerthelyisége is romokban, szerte fém alkatrészek hevernek – na itt sem forog film többé bizonyosan.
De ma legalább még állnak az épületek, ha romosak is, és talán nem késő tenni értük valamit. Nem állíthatjuk, hogy mind külön hatalmas értéket képvisel (persze akad olyan is), de így, egyben sokat ér és jelent. Olyan kultúrtörténeti emléket, amelyet mi magunk is elveszítettünk a régi pesti belváros, a Tabán vagy Óbuda hangulatos utcáinak elbontásával. E házak nélkül ugyanis jellegtelen, mondhatni gyökértelen, középszerű, összetákolt várossá válna Szabadka.
Beton behemót a főtéren
A város szívében állt a nemes múltra viszszatekintő színház épülete, amely ugyan klasszicista stílusban épült 1852-ben, de bontása ugyancsak óriási indulatokat kavart. Hatalmas források bevonásával akarták átépíteni, a projekt azonban megbicsaklott: a teátrum bontásáig már eljutott a város, s az elpusztított részek helyére betonkolosszus került. Ez amellett, hogy nem illik a városképbe, még nem is készült el teljesen. Szabó Zsombor szerint esély sincs a mielőbbi befejezésére.
– Mesebeszéd, hogy a színház állaga menthetetlen volt. Nincs itt másról szó, mint spekulatív célú beruházásról – fogalmaz. Hozzáteszi, hogy az épület megmentéséért kilencezer aláírást gyűjtöttek össze, ám az illetékesek a színház fennmaradásáról döntő népszavazás kiírását azzal utasították el, hogy a szignók nem érvényesek.
– Az építkezés ötlete először még az előző polgármester, Kasza József regnálása alatt merült fel, igaz, a munkálatok már Kucsera Géza városvezetése alatt kezdődtek 2007-ben, többek között ezért is mondtam le a főmérnöki posztról. El kell mondanom, hogy egy ekkora beruházás során a költség öt százalékának „elfolyása” szinte észre sem vehető, legálisan „leakasztható”, és ha igaz a 24 millió eurós beruházási összeg, elképzelhető, mekkora pénz ütötte (volna) a tűz közelében ülők markát. Itt ennyiért bárki a lelkét is eladná – fogalmaz Szabó Zsombor. Ha valaki, ő biztosan tudja. Később elgondolkodva hozzáfűzi: „nem volt ebben az országban soha 24 millió euró egy színházépületre”, a színházat is rabok bontották, a munkálatokat végző vállalkozó fizetsége pedig az elbontott anyag volt…
Újabb pusztítás fenyeget?
Szerettük volna megkérdezni a várost jelenleg vezető Vucsinityet, milyen jövő vár Szabadkára, ám számtalan megkeresésünkre sem reagált. Így nem tudtuk kideríteni, hogy milyen lesz a belváros arculata tíz év múlva, milyen további fejlesztéseket terveznek még, milyen funkciókkal szeretnék megtölteni a belvárost, s ehhez milyen épületeket terveznek elbontani.
A Vajdasági Magyar Szövetség alelnöke a polgármesterrel ellentétben viszont újabb fejleményekről számol be. Mint elmondja, a városi képviselő-testület nemcsak a belvárosra vonatkozóan fogadta el az építési terveket, hanem már az egykori szabadkai zsidó negyedben is jóváhagyta az épületek lebontását, megteremtve ezzel a jogalapot a további bontásokra. Dévavári Zoltán ellenzését fejezte ki, mivel az elfogadott tervek alapján emiatt teljesen át fog alakulni a város egy jelentős részének az utcaképe és struktúrája is. Másrészt pedig a felhúzott tömbházak mellett megmaradó földszintes épületek eladhatatlanná válnának, értékük vélhetőleg a töredékére esne.
A döntés végül mégis megszületett, azonban véleménye szerint a 2008 óta tartó, az ingatlanpiacon is uralkodó válság miatt jelentősebb építkezések leghamarabb tíz-húsz év múlva kezdődhetnek meg, illetve folytatódhatnak. Az elmondottakhoz hozzáfűzi: úgy látja, a szabadkai városrombolásban elsősorban a gazdasági haszonszerzés játszik főszerepet.
A Reichle-palota falán réztábla hirdeti az ősök nagyságát, az 1904-ben emelt épület a szecesszió ékköve, de a mellette található magyar konzulátus is a stílus zenitjén épült. Ezen épületek sorsa biztos, de vajon mit érnek a többi nélkül?
origo.hu
Tetőzik a Duna Szentendrén és Visegrádon - az Origo helyszíni videója
