Catherine Deneuve ünneplése Montrealban

Hétperces késéssel érkezett, ahogy az igazi színészdívákhoz illik. Catherine Deneuve 67 éves, de a kor szinte nem is látszik rajta. Fiatalosan ragyog, s megjelenésével olyan elegancia, méltóságteljesség árad szét a teremben, amire nagyon kevesen képesek a mai színészek között. Deneuve vitathatatlanul az európai filmművészet egyik meghatározó alakja, s élő legendája, aki immár ötvenéves pályafutása során olyan ragyogó rendezőkkel dolgozott együtt, mint Luis Bunuel, Roman Polanski, Jacques Demy, Philippe de Broca és Marco Ferreri. A Cherbourgi esernyők, az Iszonyat és a Nap szépe hősnője az elmúlt években szinte minden nagy fesztiválon életműdíjban részesült, s idén Montrealban is ez a megtiszteltetés érte. A díjátadó előtt röviden a sajtó rendelkezésére állt, ahol a remek életművel kapcsolatban válaszolt a kérdésekre.
– Pályafutása elején olyan csodálatos rendezőkkel dolgozott együtt, mint Luis Bunuel és Roman Polanski. Milyen érzés volt akkor, fiatalon velük filmezni?
– Sokkal többről volt szó: nem egyszerűen közös munka volt ezekkel a rendezőkkel, hanem a színészmesterség elsajátítása is mellettük történt. Mindent tudtak a szakmáról, s én fiatal színésznőként rengeteget tanultam tőlük.
– A világhírnevet a Cherbourgi esernyők hozta el önnek, mindössze 21 évesen. Mit jelentett önnek egy zenés filmben szerepelni a hatvanas években, a musicalek fénykorában?
– A Cherbourgi esernyők több okból is nehéz feladat volt. Nagyon fiatal voltam, s közvetlenül a forgatás előtt született meg 19 évesen az első gyerekem. A musical nem a legelterjedtebb műfaj a francia filmkészítésben, így a hagyományaira nem tudtam támaszkodni. A Cherbourgi esernyőknek viszont remekül megírt zenéje volt, s nagyon jó volt a stáb is, így pedig sokkal könnyebben ment a forgatás. És ne feledkezzünk meg a rendezőről, Jacques Demyről sem, aki nagyon nagy hatással volt rám. Ezek a részletek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a film igazi kortalan klasszikussá váljon.
– Évekkel később napjaink egyik legmegosztóbb rendezőjével, Lars von Trierrel is dolgozott együtt egy musicalben. Nem tartott attól, hogy a Táncos a sötétben című filmjében szerepeljen?
– Még korábban láttam a Hullámtörés című filmet, s Lars von Triert azóta nagyon tiszteltem. A Táncos a sötétben nagyon különleges mozi volt. Lars von Trier pedig mindenképpen Björköt szerette volna a főszerepre, aki három évig szerepelt egy musicalben és vonakodott a filmszerepléstől. Björk magának való volt, a rendező pedig nagyon autoriter, így, komoly összecsapások voltak a forgatáson. A végeredmény viszont, azt hiszem, mindenkit kárpótolt.
– Évtizedek óta állandó közszereplője a médiának. Hogyan képes együtt élni az állandó nyilvánossággal?
– Mindenekelőtt igyekszem mindig természetesen viselkedni, önmagamat adni. Ha nem agresszíven reagál az ember a nyilvánosságra, mindig sokkal könnyebb boldogulni és kezelni a különféle helyzeteket. A művészek foglalkozásukból fakadóan egy idő után hozzászoknak a folyamatos reflektorfényhez, bár bevallom, amikor a vörös szőnyegen vonulok végig, még ma is mindig van bennem plusz feszültség.