No problem, no problem – az idegenforgalmi iroda vezetőjének minden második mondata ez a tömör, ám annál meggyőzőbb állítás volt. Szállást keresőben tértünk be hozzá, nem is olyan késő délután, miután pontosan kilenc óra alatt megtettük a kilencszáz kilométeres utat, amely Budapestet Bollal összeköti. Enynyit jelzett az útikönyv is, és valóban, nemcsak hogy az immár a makarskai riviéráig érő horvát autópályában nem csalódtunk, de a komphajót is éppen elértük, amely Diocletianus császár városát és a túlparton, Brac-szigeten Supetart összeköti. Onnan a sziget déli partján fekvő Bolig éppen olyan kanyargós az út, mint a szomszédos Hvaron, itt mégsem volt halálfélelmem, mint időnként amott, amikor két éve végigautóztam a sziget hosszán, ahol néha olyan keskeny az út, mint a kecskék taposta hegyi ösvény, s néha ott sem volt más, mint a hegyi ösvények mellett: szakadék. No meg szembejövő teherautók, amelyek vezetői olyan ívben vették be a kanyart, mintha a másik sávban éppen senki sem közelítene.
Szóval Bolban, pontosabban Brac szigetén minden „no problem”. Még a sziget – és egyben az egész horvát szigetvilág – legmagasabb hegye, a Vidova Gora (Látó hegy) csúcsára is úgy kapaszkodott fel a kocsi, mintha a gödöllői dombok között lennénk, s valóban, a 780 méter magas csúcsig olyan enyhe az emelkedő, hogy a sziget akár a kerékpárosok paradicsoma is lehetne. Már majdnem az, hiszen sokan kerekeznek is, egyelőre azonban, ha már szabadidős sportról van szó, magasan ver mindent a szélvitorla, és még inkább az ejtőernyős szörfözés. Brac szigetét ugyanis két „csatorna” határolja, az egyik Split, a másik Hvar felől, ezekben pedig mindig erős a nyílt tenger felől fújó nyugati szél.
Ez a szél, s a hozzá kötődő vízmozgás alakította ki a sziget legnagyobb idegenforgalmi attrakcióját, a Zlatni ratot, az Arany-fokot is, amelyet többnyire Arany nyelvnek neveznek, s persze nem is véletlenül. Ahogyan a Vidova goráról lenézve is jól látható, a tengerbe benyúló háromszáz méteres földnyelv csúcsának valóban nyelv formája van, s ahogyan a szél fúj, a víz áramlik, alakja állandóan változik. Sőt nő is, évente néhány centimétert, amire szüksége is van, mert egyre többen akarnak éppen itt napozni. Azt írják róla az útikönyvek: Horvátország legszebb homokos földnyelve. Ezzel szemben jelentem, homok egy szem sincs a Zlatni raton, van viszont olyan apró kavics, amely néha már-már nagyobbra nőtt homokszemre emlékeztet, de mégsem az; a víz ezért éppen olyan kristályosan tiszta, átlátszó a földnyelven, mint ott, ahol sziklás a part. Aki homokot keres Brac-szigeten, az sem csalódik; Sutivanban, Splittel szemben van egy ilyen öböl, igaz, a part ott is kavicsos.
Minderről azonban mit sem tudunk még, amikor a megnyugtató „no problem, no problem” mottót halljuk, s átülünk a turistairoda tulajdonosának a kocsijába, hogy alig tíz perc alatt megmutassa az éppen üres apartmanokat. Habozni nincs idő, meg nem is érdemes, már az első ajánlat lehengerlő: tengerre néző szoba konyhával, hálóval, fürdőszobával és akkora erkéllyel, mint egy kisebb garzonlakás. A háziak érdekesen élnek. Reggel még csak a háziúr és a háziasszony mozgolódik odalent, ebédidőben igazi déli nagycsalád zajait hallani, majd a szieszta csendje borul a házra. Este órákig tart a beszélgetés, amíg csak éjfél közeledtén le nem hűl annyira a levegő, hogy érdemes gondolni az alvásra is.
A tökéletes ellazulást itt a legszigorúbb szabályok szerint érdemes elérni. Délben nem vagyunk a napon, csak arrafelé. A hatalmas, szélfútta feketefenyők árnyékába húzódva vészeljük át a hőséget. Vagy éppen a tengerben, jó mélyre beúszva, szemlélődve. De nézelődni is érdemes: az egyik oldalon masszív sziklatömbön fenyők, füge- és olajfák között a dominikánusok kolostora áll, amelynek egy részében az útikönyv szerint múzeum működik, de aki arra jár, az megtapasztalhatja, hogy immár szállodát is működtetnek benne a dominikánus testvérek. Látóterünk másik szegletében Bol városa halászházaival, kikötőjével, mögötte jó három kilométerre az Arany-fokkal, ahonnan egyre több ejtőernyőst hoz felénk a szél. Szemben pedig, mert azért semmi nem tökéletes, egy hatalmas, elhagyatott szálloda, alighanem még a jugoszláv időkből. De van valami előnye ennek is: a gazdátlan kertben gazdátlanok a fügefák, amelyeken egyelőre gazda nélkül is sok, bűnre csábító füge terem…
Igazi kis piaca is van persze Bolnak: a kikötőben, ahol hajnaltól késő estig kínálják a gyümölcsöt, az ízletes paradicsomot, a bort, a rakiját, a bőven termő olíva olaját, s a különböző fűszernövények kivonatait. Díszlépcső vezet fel a rakpartról a piac utcájába, állítólag Ferenc József tiszteletére építették, amikor a városba látogatott. Rég volt, igaz sem volt? A sziget némelyik falujára is igaz ez a mondás, mert hiába a halászat, a szőlő és az olívabogyó, amíg csak az utóbbi évtizedekben meg nem jelentek nagy számban a turisták, ebből nehéz volt a megélhetés. Így a XX. században sokan kivándoroltak, eléggé elnéptelenedett néhány település. Ilyen falu Dragovoda is, ott már csak egy-két ház áll, abban is inkább csak birkák tanyáznak a romok között. De Dragovoda mégis kikerülhetetlen, hiszen rajta keresztül vezet a három kilométeres gyalogút a sziget egyik legszebb helyére, Blacába. Itt 1540 körül a krk-szigeti Poljicából a török elől menekülő szerzetesek vágtak maguknak mélyedést a sziklába, hogy a nap, az eső ellen védje őket, majd amolyan fecskefészekként felépítették a meredek sziklákra a kolostort, s mint a madarak, hosszú időn át bővítgették, szépítgették.
A múzeum jelenleg átalakítás miatt zárva van, mégis érdemes felkapaszkodni a kolostor bejáratához, mert a mellette lévő ciszterna vizében akkora kecskebékákat lehet látni, mint máshol talán sehol. No meg azért is, mert az épület egyik hűvös termében jóféle vörösbort is kóstolhatunk. Tapasztalatból mondom, érdemes. Mély értelmet nyer a mottó: no problem.
origo.hu
Készek a mobilgátak, a Dunakanyar a tetőzést várja
