Lassanként gyülekeztek a közel levő főurak bandériumai Tolna alá; eljött Tomory Pál, a hős érsek és az ifjú Zápolya György; csak a leghatalmasabb, a legnehezebben várt Zápolya János késett útjában. Semmi sem mossa le a nagyravágyó vajdáról az utókor gyanúját, hogy készakarva késett el a csatatérről.
Mintegy húszezer ember lehetett már együtt, midőn eszükbe jutott az uraknak, hogy vezér is kellene. Hová süllyedt a hadvezetési erény a magyarnál, eléggé mutatja az, hogy az ország főhadseregének élére, minthogy senki sem volt képes azt csatarendben felállítani, egy papnak kellett állani. Tomory Pál volt az, kit akarata ellen választottak meg, az ifjú Zápolya Györggyel együtt, a hadsereg vezéréül.
Tomory Pál különben egész férfikorát lovagias életben tölté el, csak élte delén lett szerzetessé, miután két jegyesét menyaszszonyfővel ragadta el a halál, efölötti gyászában: a kolostorból hívatott meg a kalocsai érseki méltóságba s onnan a hadsereg vezényletére.
A nyugtalan had nem akart várni az útban levő seregek megérkeztére, mikkel a magyar sereg könnyen nyolcvanezer főre szaporodhatott volna s kétségessé teendé a sors kimenetelét. Lármásan sürgeték a hadnagyok, hogy vezessék őket az ellenségre, s a fővezérek nem voltak képesek a csata kikerülésére beszélni őket. Az alvezérek nem voltak ily harcra vágyók. Ők arra hivatkoztak, hogy törvény szerint csak akkor tartoznak dandáraikkal az ellenségre rohanni, ha maga a király vezényli őket személyesen; amire aztán a fiatal király azt mondá: „Látom, hogy mindenki énvelem akarja magát takargatni, tehát megmutatom, hogy van lelkem a hazáért meghalni!”
S hadai élére állt.
Előre kelle menni.
Fél mérföldnyire Mohács alatt ütötték fel a király táborát, ott várták be csatakészen az ellenséget.
Szolimán ezalatt hirtelen átkelt a Dunán, s augusztus 26-án ott állt meg két mérföldnyire a magyar tábortól.
Most már késő lett volna egyébre gondolni, mint a csatára: a török lovasság előtt visszavonulásra gondolni sem lehetett. Hétszázezer harcosa volt a szultánnak háromszáz ágyúval, csak huszonkétezer vitéze a magyar királynak és nyolcvan ágyúja. Midőn csatarendbe állíták őket, a víg Perényi Ferenc nagyváradi püspök végzetes tréfával mondá a főuraknak: „Tehát ma huszonhétezer magyar fog az igaz hitért martyrhalált halni; Brodarics lehetne hozzánk annyi jóval – ő ismerős Rómában –, hogy neveztetne ki bennünket szentekké.”
(Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban, 1860)
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
