Román és bolgár ambíciók a Fekete-tengeren

Hogy Törökország kibontakozó középhatalmiságára, fokozódó külpolitikai önállóságára válaszul az Egyesült Államok alternatív fekete-tengeri, ezáltal kaukázusi és posztszovjet közép-ázsiai hozzáférés kiépítésében érdekelt Románián és Bulgárián keresztül, nem újdonság. Az ellenben nyitott kérdés, hogy a két felértékelődött szövetséges saját katonai képességeinek fejlesztése révén játszhat-e szerepet a térségi biztonság- és katonapolitikában.

Nagyobb létszámmal zajló, huzamosabb ideig tartó közös hadgyakorlatok vagy – ahogy az amerikaiak nevezik – „partneri képességek kiépítése”. A nem túl látványos, de állandó jelenlét mellett az utóbbi években ez jellemezte az Egyesült Államok katonapolitikáját a NATO-hoz 2004-ben csatlakozott Romániában és Bulgáriában, amelyek az 1952-ben belépő Törökországgal együtt háromra bővítették a fekete-tenger-parti szövetséges országok körét. A gyakorlatok hivatalosan leginkább a közös műveletekben (például Afganisztánban) részt vevő román és bolgár katonák felkészítését célozzák. Ugyanakkor az amerikai erők korlátlan hozzáférési lehetősége és jelenléte 2001. szeptember 11-e után tagadhatatlan változást hozott a szunnyadó vagy fel-fellángoló konfliktusokkal terhelt térségi biztonságpolitikába is, amely időközben Európa energiaellátásának diverzifikációs kísérletei szempontjából kiemelkedő jelentőségűvé vált.
A jövő kérdése, hogy ebben a helyzetben az „új” fekete-tenger-parti szövetségesek is képessé válnak-e, illetve milyen mértékben a térségi katonapolitikában való aktív részvételre. A múlt hét végén Plovdivban megrendezett bolgár légi fesztiválon mindenesetre körvonalazódtak ennek a törekvésnek a keretei mind az érintett országok, mind a lehetséges üzleteket leső hadiipari cégek részéről. Ezen a területen lehet a dologba beleszólása Nyugat-Európának is, amint arra a Gripen vadászgépeit kínáló svéd Saab és az Eurofighter Typhoon vadászgépekkel házaló európai EADS Cassidian fajsúlyos jelenléte is rávilágított. Itt érhető tetten a román és a bolgár hozzáállás különbözősége is: míg Bukarest kiválasztotta az amerikai Lockheed Martin F–16-osát, csak pénzhiányra hivatkozva nem tudja megkezdeni a beszerzési programot, addig Szófia sokkal kevésbé elkötelezett egy tengerentúli megoldás iránt. Az Eurofighter német hátterét fontos referenciaként kezelik itt, ahogy a máig élő orosz kötődés a jelenleg használt MiG–29-esek továbbéltetésének, modernizációjának híveit erősíti, míg a Gripen melletti érvek talán legfontosabbika, hogy a kilencmilliós ország csak egy ilyen, könnyű vadászgép fenntartását engedheti meg magának. Hogy Bulgária az európai megoldást preferálná, azt alátámasztják az előző években több-kevesebb sikerrel lebonyolított, nagy értékű védelmi beszerzései is: kiképzőgépeket a svájci Pilatustól, szállítóhelikoptereket a francia dominanciájú Eurocoptertől, míg szállító repülőgépeket az olasz Aleniától vásároltak, igaz, egyik esetben sem sikerült az eredetileg elképzelt mennyiség árát kigazdálkodni.