Hatalmas szecessziós zsinagóga áll Szabadka belvárosától alig pár lépésnyire, egy gondozatlan zárt udvar közepén. A romos épület falából helyenként már kinőttek a bokrok, a kisebb fák. A háború után volt még itt szertartás, ha nem tévedek, a nyolcvanas években egy alternatív színház vette birtokába, alakította át és lakta le a volt zsinagógát. Újjászületésére komoly kísérletek történtek, főként az épületben sokszor idegenvezetést tartó, a renoválást szívügyének tekintő fiatalember a fő motorja ezeknek a vállalkozásoknak.
Szabadka az utóbbi évszázadokban a nemzetiségi együttélés egyik fontos Kárpát-medencei helyszíne volt. A mintegy 30-35 százaléknyi magyar nemzetiségűek mellett szerbek, horvátok, bunyevácok lakják. A zsidók közül nagyon kevesen tértek vissza a második világháború után, a németeket kitelepítették, a horvátok, a bunyevácok itt maradtak, akár a partizánterrortól megmenekült magyarok is, akiknek egy részét aztán a jugoszláviai harcok idején a milosevicsi önkény elüldözte. A különleges szecessziós városba, de az egész Bácskába is a béke visszatérte után boszniai és koszovói szerb menekültek érkeztek. Az új lakók a legharcosabb zászlóvivői napjainkban az intranzigens szerb nacionalizmusnak. Igaz, a nyílt gyűlölködés hullámai mintha elcsitultak volna valamennyire, ilyesmivel legalábbis a falfirkákat leszámítva most nem találkozni a városban.
A Kosztolányi Dezső Színház együttélést boncolgató darabját a szerb vidékről érkező Olivera Dordevics vitte színre. A képzeletbeli nyelviskolában idegenek tanulnak magyarul. A jelenetek aztán átcsapnak népi önboncolgatásba; iróniával, a kabaré elemeit is felhasználva.
A groteszk tükör, amit mind a szerbek, mind a magyarok elé tart a társulat, időnként kétségtelenül kellemetlen látvány. Ám a kisebbségi és többségi nemzet önvizsgálatát fontosnak tartva is tudni kell, hogy a kettő helyzete nem egyenlő, a szerb vezető nemzet, beszéde államnyelv, a magyar pedig kisebbségi. Utóbbi látható erodálódása – a nyelvcsere, elsősorban a vegyes házasságok következtében ráadásul mindennapos dolog – a közösség megszűnéséhez vezet.
Az előadás ezt a fontos szempontot figyelmen kívül hagyja, így az a torz kép érkezik hozzánk a színpadról, hogy a szerbség és a magyarság akár Szabadkán, akár a Vajdaságban azonos pozícióban van. Holott a nemzetiségi előítéletek boncolgatásakor a kisebbségi létezés hátrányait nem lehetne még csak részben sem negligálni.
A fiatal román rendezőnő, Gianina Carbunariu című az 1990-es marosvásárhelyi összecsapásokat mozaikszerűen bemutató előadása, épp a téma és a feldolgozás sajátossága, az abszurditás s a hozzá társuló fekete humor uralkodóvá tétele miatt hitelesebb képet adott a korabeli magyar–román együttélésről, az ellentétekről.
Dordevics kabaréval, bohózatba illő jelenetekkel próbálja oldani a feszültséget. Az ellentétekre azonban így igazából jótékony fátyol borul csupán. A szereplők a stilisztikai úton abszolvált bagatellizációnak köszönhetően nem képesek érvényesen beszélni a lényeges és főként a kényes kérdésekről.
Az egyébként biztató kezdet után közel fél órával egyre inkább tanyát ver az érdektelenség, nem függetlenül a kabaréjellegtől. Az előadás ritmusa erősen ingadozó, bizonyos részeknél feleslegesen sok időt kell eltölteniük a nézőknek. Nem látni a funkcióját a színpadra ültetett „nyelviskolai tanulóknak” sem, hiszen a szereplők legtöbbször a közönséggel lépnek közvetlen kapcsolatba. A darab szerkezete végül teljesen megbomlik, s önálló jelenetek láncolatává válik.
A romos zsinagóga sorsa tragédiát rejt. Számtalan hasonló tragédiával van tele a Bácska vidéke. Ennek oldására azonban – a helyszínen többen is figyelmeztetnek erre – más műfaji megoldást kell keresni.
[Magyar kezdők(nek). Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András Társulata. Rendező: Olivera Dordevics.]
origo.hu
Ez nem ellenzék, hanem vírus, amit le kell gyűrni
