Sziréntörténet

Ne tévesszen meg senkit, hogy rohamosan csökken az autólopások száma – nem a tolvajok tértek jó útra, ők csupán rájöttek: nem kifizetődő kocsit lopni, mert a nyakukon marad. Pang az autókereskedés, a kalmárok anyátlanul üldögélnek a járműszalonban, ténferegnek a placcon – nincs vevő. Hiába a nyájas hang, a mesés kedvezmény ígérete, a slusszkulccsal járó wellnesshétvége, bármi, egymás után zárnak be a boltok, dőlnek kardjukba a tulajdonosok; se új, se régi kocsit nem keres a lakosság, ellenkezőleg: legtöbbjük a meglévőtől is szabadulna. Tiszta közgazdaságtan. Magasak a benzinárak, kíméletlen a törlesztőrészlet, az ilyen-olyan biztosítás, hogy az alkatrészekről, a szervizárakról már ne is beszéljünk. Ehhez vegyük még a szerencsétlen tulajdonost, aki időközben rájött, ereje fölött költekezett, nagyobb kabátot vett a kelleténél – most meg kuporgatja a garasokat (hát még ha az állását is elveszítette)…
Apró öröm, hogy előbb-utóbb mindenki rájön: a részletre vett kényelem valójában csapda. És ez mindenre igaz. A hozomra vásárolt öröm kínálja magát, ám – ha meggondolnánk magunkat – szabadulni nem tudunk tőle; a luxusért (még ha nem is luxus igazán) törleszteni kell. De hát annyira csalogat a reklámújság, vonz a kirakat, csábít a portéka, a lóerő, pedig tudjuk, aki ereje fölött vásárol, megszenvedi.
Mai magyar sziréntörténet. A hajótöröttek mi vagyunk…