(van-e távoli cél )

Én nem tudom, végiggondolta-e már valaki filozófiai, illetve gyakorlati értelemben, hogy az emberiség miért nem tudja megoldani alapvető problémáit, s miért találja szemben magát újra meg újra válságokkal, háborúkkal és halálos nyomorúsággal. Vörösmarty Mihály szavait használva: miért forog a Föld századok óta „keserű levében”? Miért, hogy az ember „sárkányfog vetemény”? Hiszen annyi kiváló elme fáradozott azon, hogy tegyen az emberiségért valamit, annyi felfedezés történt, hogy komfortossá váljon a Föld, hogy egyre tovább éljen az öreg, s egyre boldogabb legyen a fiatal.
Isten úgy rendelte, hogy szaporodjunk és töltsük be a Földet, de nem tanított meg bennünket arra, hogyan uraljuk, vagy miként viseljük a „rettentő szimmetriát” élet és halál között. Miképpen tartsuk kordában a gazdagságot és a szegénységet. A tékozlást és a nyomort.
Benépesítettük tehát a Földet, nem sokat gondolva azzal, hogy létterünk mennyit bír el. A sokaságok ide-oda özönölnek az úgynevezett népvándorlás kora óta, számos háború folyt és folyik a birtokba vehető javakért, az igazságot ürügyként használó forradalmak zajlottak, zajlanak, s jelenleg talán annyi ember él a földön, mint összesen a történelmi idők során. Lehet, hogy több az élő, mint a holt. Mi mégis a halottakat siratjuk. De az élőknek komfort kell, élelem és energia. Szaporodunk. Tehát a világ össztermékének is növekednie kell. Nincs megállás. Ez a növekedés pedig áldozatokkal jár. A természet kizsigerelésével. S az ember érezheti-e úgy, hogy nem része a természetnek? A fejemben Malthus neve motoszkál. Nem jó csengésű név. Mondhatni, veszedelmes. Feledésre ítélt. Ugyanis tudósként arra a következtetésre jutott, hogy nem mindenkinek kell megszületnie, mivel legelsősorban a túlnépesedés a Föld nyomorúságának az oka. De hát a megszületett „mindenkik” éppenséggel mi vagyunk. Felesleges voltunkkal nem könnyű egyetérteni.
Mostanság, amikor arról olvasunk, hogy a technikai civilizáció és demokrácia hatalmasnak és rendíthetetlennek hitt szegletköve, az Amerikai Egyesült Államok roppant államadóssága, túlköltekezése miatt egyes hitelminősítők szerint a „bóvli” kategóriába kerülhet, valami furcsa, ijesztő érzés fog el bennünket: vajon a zsákutcának hol a vége. S vajon Kína hogyan, miként került a népi kohók világából a gazdasági és pénzügyi Parnasszusra? Gondolhatunk-e arra, hogy a felhajtóerő nem volt más, mint a nyomor, az önkény és igénytelenség elegye? Szerepet játszott-e ebben a meg nem születettek hatalmas tábora?
Születhet-e bárhol a világon ebből a mostaniból egy új nyugodtabb, békésebb, igazságosabb, boldogabb világ? Vagy sok száz év erőfeszítése, munkája, a felhalmozott értékekkel együtt kárba vész? Egyáltalán, milyen az igazságos világ? S ha magunkra, magyarokra gondolunk, elképzelhető-e, hogy sziget voltunkban képesek leszünk létrehozni egy ilyen világot? Rendet a rendetlenség közepén. Ugyanis G8 ide, szuperhatalmak oda, földanyánk egyetlen nyavalyáját sem sem sikerült meggyógyítanunk. Vagy éppenséggel mi okozunk minden nyavalyát? Igaza volna Vörösmartynak: az ember valóban sárkányfog vetemény?
Minden jel arra utal, hogy a Teremtő az ember uralma alá rendelte a Földet, sőt az ember maga a teremtés értelmét jelenti. Ezért aligha hihetjük, hogy nincs remény. A malthusi érvelés itt szenved csorbát. Eleve elrendeltetett, hogy minden megszületendő gyermeknek meg kell születnie. A természet állítólag a lét egész rendjének szabályozására képes, s maga a létezés nyilvánvalóan nem önmagában forog, hanem valamely cél felé tart. Hogy miként érhető el ez az általunk nem ismert cél, én nem tudom.