Női szörnyetegek, családrobbantó bombák

Aki ideálisnak tart egy életmódot, biztosan mindenki másra is rá akarja kényszeríteni?

A tudósítással ellentétben „migránscsaládokról” sem esett szó, ellentétben az olyan családokkal, amelyeknek fogyatékossággal élő tagjuk van. Steven Allen, a gödi visszásságokat nemrégiben fölfedő Mental Disability Advocacy Centre aktivistája hosszasan értekezett arról, hogy a sokba kerülő, elszigetelő és gyakran inhumánus intézményes elhelyezés helyett az államnak abban kellene segítenie, hogy a fogyatékossággal élők a családjukban maradjanak, és képességeiket fejlesztve a társadalom hasznos tagjává válhassanak. A beszélgetésnek ez a konzervatív nézetekkel is (lásd például a Down-szűrés elleni mozgalmakat) összecsengő része valószínűleg akadályozta volna a kellően taszító ellenségkép fölvázolását.

Vajon miért ilyen fontos – ha már, a propagandagyár legnagyobb bánatára, nem létezik – megalkotni a hagyományos családformát elpusztítani akaró heterofób genderszörnyet? Talán magukból indulnak ki. Aki saját maga számára ideálisnak tart egy életmódot, biztosan mindenki másra is rá akarja kényszeríteni? Vagy csalódást okozott a Budapest Pride és az Integrity Lab tavalyi reprezentatív felmérése, amely kiderítette, hogy a magyarok nem is olyan konzervatívak, mint sokan szeretnék hinni? A megkérdezettek 80 százaléka nem talált kivetnivalót a házasság nélküli együttélésben, és kétharmaduk azzal sem értett egyet, hogy a gyermekvállaláshoz elengedhetetlen a házasság. A megkérdezettek 60 százaléka – ez lehetett a legijesztőbb eredmény – nem értett egyet azzal az állítással sem, hogy az azonos nemű párok házassága veszélyeztetné a magyar családokat és gyermekeket. (Persze az ellenzésnek egyéb indoka is lehetséges, így 36 százalék támogatta a házassági egyenlőséget, ami szintén nem rossz eredmény.)

A heterofób genderszörnynek volt egy elődje, akivel a családellenességben osztozott, csak akkor egy ma már evidensnek tekintett jelenség, a nők továbbtanulása hívta életre. Kmety Károly parlamenti képviselő 1907-es felszólalásában nemi alapú numerus clausust követelt az egyetemeken, és a hallgatónőket női szörnyetegeknek, a hivatásukban érvényesülni akaró diplomás nőket családokat robbantó bombának nevezte. A kolozsvári egyetem orvostudományi karának nőhallgatói nyílt levélben kérték Kmetytől azoknak a szellemi munkát végző nőknek a névsorát, akik családjukat romba döntötték. Ugyanúgy nem kapták meg, ahogy mi sem fogjuk a mai pánikkeltőktől megkapni azoknak az (önszántukból vagy élethelyzetükből adódóan) nem „természetes” felállás és/vagy szereposztás szerint élő családoknak a listáját, akik a szomszédjukban hagyományos minták szerint élő családnak bármilyen kárt okoztak. De távolabbra is mehetünk az időben: a családellenesség vádja már akkor megjelent, amikor az első amerikai feministák 1848-ban összegyűltek Seneca Fallsban, hogy a nők magántulajdonhoz, saját keresethez (!), oktatáshoz, munkavállaláshoz való egyenlő jogáért kiálljanak.

Az valahogy elsikkadt, hogy a jogokért síkra szálló nők nagyobb része maga is házas családanya volt – ahogyan ma is elsikkad, hogy aki „a” család helyett családformákról beszél, többnyire nagyon is fontosnak tartja a családot mint együtt élő rokonok vagy partnerek támogató szeretetközösségét, a gyermeknevelés ideális terepét. Nem individualista mókáról-kacagásról beszélek: a felelősségvállalás itt is nagy szerepet kap. A különbség talán csak annyi, hogy az elköteleződésben nem hiányos puzzledarabkák egészítik ki egymást, hanem önmagukban is egész emberek önkéntes szövetsége valósul meg.

Éppen ezért legyünk óvatosak, ha olyan, egyébként magasztos fogalmak nevében, mint az emberi vagy női méltóság, alapjogok, anyaság, illetve most a család, lopakodó támadást akarnak intézni a nem elnyomó másság eddig is létező (és nem az elfogadástól hirtelen életre kelő) formái, a nők reprodukciós jogai, a nőkkel szembeni erőszak elleni küzdelem vagy éppen a nemek egyenlősége ellen. Ne hagyjuk magunkat falra festett ördögökkel ijesztgetni, és faék egyszerűségű üzenetekkel az árnyalt gondolkodásról lebeszélni. Ha valami itt és most fenyegeti a magyar családokat, az nem a különböző családformák egyidejű létezése (és az ezekről való beszéd), hanem a válások jelentős részéért felelős szexista gondolkodás, a nagyszülők és unokák, de gyakran a házaspárok szétszakításáért is felelős kényszerű külföldi munkavállalás, a családon belüli erőszak büntetlensége és a megélhetési-lakhatási problémák. Ezekkel kapcsolatban kellene inkább krízist emlegetni.