Szonditól Szendiig

Mottó 1.: „Az a civilizáció, amely a katedrálisokkal kezdődött, a skizofrénia hermetizmusával fog véget érni. (…) Ahhoz, hogy a barlangokból a szalonokba jussunk, hosszú időre volt szükségünk. Vajon kell-e ugyanennyi, hogy megtegyük a visszautat, vagy egy iramban fogunk végigrohanni rajta?”

(Emil Cioran)

Mottó 2.:

„(…)

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:

Egyenest oda fog folyamodni.

(…)

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,

Kelevéze ragyog vala balján. (…)”

(Arany János: Szondi két apródja)

„Mondjad neki nővér, im ezt felelem:

Sörhasat magától nem vár soha Szendi,

Sebésze kezében kész a kegyelem:

Egyenest oda fog folyamodni.

Hogy szítt ezerrel! szivatta degeszül!

Mint zsírosbödön rossz kórházi ágyán:

Tébékártya előtt bő zsírja összegyűl,

Műkockahas felett búsul tokáján.

(Ismeretlen szerző műve)

Minden valószínűség szerint sokkal kevesebb időbe telik majd az elegáns szalonokból visszajutni a barlangba, mint amennyi időbe telt eljutni a barlangból a szalonig. S lám: Szonditól eljutni Szendiig szintúgy beletelt 525 keserves és boldogságos jó magyar esztendőbe.

Nagy és dicsőséges hagyománya van a magyar vitézségnek, Búvár Kundtól Hunyadin, Zrínyin és Dobón át egészen az aradi tizenháromig és Mansfeld Péterig akár. Ebbe a dicső és kebelt dagasztó sorba illik Szondi György, Drégely várának hős védője, az egyszerű mezővárosi polgárszármazék, kinek egregius megszólítása katonai és nem nemesi rangjának szólt.

S mennyire mindegy is! Nemes volt, polgár volt, jobbágy volt? Nem számít. Az számít, ahogy odafönt, Drégely várában cselekedett, amikor Ali budai pasa 1552-ben, tizenkétezer harcosával ostrom alá vette a várat. A várat, amit Szondi György és 146 katonája védett. A többit ismerjük. Ismerjük, hogyan vetette máglyára az értékeket, hogyan ölte le a pompás lovakat, ne jusson semmi az ellenség kezére. Aztán meghalt. Megcselekedte, mit megkövetelt a haza. S még inkább a hit, a keresztény hit, mert akkoriban az előtte járt a hazának is.

S eltelt aztán 525 év, s elérkeztünk hős Szendiig. Szendi nem ismerve félelmet győzte le a zsírt. Önnön zsírját – s tudjuk, az a legnehezebb. Ráadásul Szendi nem holmi avitt, boomereknek való módszert vetett be, nem futott, felült, húzódzkodott, de nem ám! Ő egy villámgyors, remek helyzetfelismerésről árulkodó hadművelettel bevette a Honvéd Kórház megfelelő osztályát, s ott túszul ejtvén a megfelelő doktort, ultimátumot adott: – Vagy leszívod hasamról a zsírt, ebadta hitetlen, vagy megnézheted magad! S lőn.

S Szendi nem kelevézt vitt magával, hanem tb-kártyáját, a legfélelmetesebb fegyvert – a vállapján sorakozó csillagokon túl, persze –, amelyet csak elképzelni lehet odabent, a honvédség kórházában.

Győzött Szendi. Teljes győzelmet aratott. S megmámorosodva a teljes győzelemtől, menetből, egy rohammal megcsináltatta a tokáját, a szarkaláb hadosztályt is felszámolta. S így áll most a történelem ítélőszéke elé. Nem lehet tudni pontosan miért, de Búvár Kund, Hunyadi, Zrínyi és Dobó, az aradi tizenhárom és Mansfeld Péter elhúzódik mellőle.

De majd megbékélnek. Ha felfogják végre, hogy változnak az idők. S hogy ma ez a hősiesség. Morgó sereget épít, s oda lépett be a Szendi. És éppen oda is való.