– Évről évre visszatérő kérdés: kiheverhető-e a múltjához, történelméhez szorosan kötődő magyarság számára a trianoni békeszerződés tragédiája?
– Tisztázzuk rögtön az elején: egy feldolgozhatatlan eseményről beszélünk. Nagy kérdés, hogy képesek leszünk-e valaha is túltenni magunkat a diktátum aláírásán. Az az igazság, hogy ha egy nemzet harmadát elszakítjuk az anyaországtól, azt képtelenség a múlt feledésével feloldani.
– Mihez fogható az a hatás, melyet a békediktátum gyakorolt a 20-as évek magyar emberére?
– Az egyik érzés, mely azokban a pillanatokban meghatározta a magyarok tudatát, az ideiglenesség volt. Az emberek elsöprő többsége kizártnak tartotta, hogy ez a döntés végleges legyen. Ezért is élvezett teljes támogatottságot a kormányzati szinten elhatározott revíziós politika. Az ország vezetésének és a lakosságnak egyértelműen az volt a célja, hogy kijavítsák ezt az elhibázott lépést, és ez később, a 30-as és a 40-es években meg is történt az elszakított országrészek visszacsatolásával. A másik domináns érzet a zsibbadtság volt. Egy több okból fakadó, egészen a kiegyezésig visszavezethető cselekvésképtelenségről beszélhetünk, amely mindig megakadályozta a magyarokat abban, hogy megmentsék a hazát, amikor arra szükség lett volna.
– Mi zsibbasztotta a magyarokat?
– A magyar elit 1867 óta képtelen volt megbirkózni különböző fontosabb nemzeti ügyekkel. Ott volt például a közjogi kérdés. A Magyar Királyság és a társállam Horvátország viszonyát, illetve a királyság és a magyar uralkodó közti kapcsolatot sem tudták megnyugtatóan rendezni. Ferenc József például a magyarok akarata ellenére hozta meg a döntést a Szerbiának küldött hadüzenetről, mely belesodorta Magyarországot a pusztító első világháborúba. Aztán ott voltak a megoldatlan szociális ügyek, illetve a polgárjogi kérdés. 1910-ben a magyarok tíz százaléka rendelkezett választójoggal, a parlamentet pedig az ország lakosságának 2,2 százaléka adta. Ők döntöttek a maradék 98,8 százalék sorsát befolyásoló ügyekben. A nemzetiségi kérdésről már ne is beszéljünk. A megoldatlan közjogi, szociális és a nemzetiségi problémák olyan feszültséget gerjesztettek, hogy végül az emberek Babits szavaival élve már azt harsogták: legyen vége már, legyen béke már! Ez vonatkozott persze a háborúra és előbbi ügyekre is. Sajnos azonban nem úgy lett vége, ahogyan azt szerették volna. A háborúból visszatérő magyar katonák szinte észre sem vették, és Szerbiába, Romániába vagy Csehszlovákiába érkeztek haza.
– A történészek véleménye megoszlik e kérdésben: hány magyar család szakadhatott szét a békeszerződés aláírását követően?
– Nincs tökéletesen hiteles szám, de azt gondolom, sokkal kifejezőbb az az adat, hogy a nemzet minden harmadik polgára idegen impérium irányítása alá került. És sajnos azt is meg kell jegyezni, hogy a környékbeli országokban a döntést követően ki nem mondott cél volt a kisebbségek eltüntetése. Az, hogy minden harmadik magyart el kívántak tüntetni, egy emberi testen elvégzett amputációval volt egyenlő értékű. Kérdem én, kiheveri-e valaha egy emberi test, ha levágják bármelyik részét.
– Magyar menekültek tömegesen vándoroltak vissza az anyaországba a trianoni döntés után. Meddig tartott az áradat, mi lett a sorsa ezeknek az embereknek?
– Az 1918 és 1920 közötti időszakban még nem merült fel a kitelepítés gondolata, csupán a második világháborút követően, így valóban menekültekről beszélhetünk. Ezeknek az embereknek a számát a történész szakma 350 és 500 ezer közé teszi. Tízezer számra találunk olyanokat, akik Magyarországra érkezve vasúti vagonokban tengették mindennapjaikat. Sokaknak nem volt élő rokona az anyaországban, így egzisztenciájuk biztosítása hatalmas tehertételt jelentett a magyar társadalom számára. Az emberek persze nemzeti kötelességnek érezték a róluk való gondoskodást, miközben a szétszabdalt ország ellenséges államoktól körülvéve, élhetetlen gazdasági környezetben sínylődött. A Bethlen-kormány óriási munkával a 20-as évek közepére úrrá lett a nehézségeken, és a jórészt hivatalnokokból és értelmiségiekből álló menekülteket sikerült elhelyezni.
– Milyen civil, esetleg államilag dotált kezdeményezések, mozgalmak indultak revíziós céllal 1920. június 4-ét követően?
– A diktátum aláírása utáni első időszakban a civil kezdeményezések voltak elsődlegesek, hiszen állami szinten a nemzetközi egyezmények miatt nem lehetett fellépni a döntés ellen. A Területvédő Liga, a Magyar Revíziós Liga, a Magyar Országos Véderő Egylet folyamatosan napirenden tartotta a revízió kérdését. Szintén fontos szerepet játszott a mozgalomban a cserkészszövetség, no meg a magyar irredenták. Az állam szinte kizárólag az oktatás területén tudott hozzájárulni ehhez a szellemiséghez. A Hiszekegy lényege ugyancsak a már említett ideiglenesség volt, a gyerekeket arra nevelték, hogy higgyenek Magyarország feltámadásában.
– A Hiszekegy, a revíziós társasjátékok az irredentizmust, a visszacsatolás reményének lángját táplálták folyamatosan. Volt esetleg más mindennapi megnyilvánulása is a nemzet közös akaratának?
– Fontos leszögezni: az irredentizmus ma negatív jelentést hordoz, míg a 20-as években ez éltette a nemzetet, ahogy ön is mondta, ebben nyilvánult meg a közös akarat. Miután szinte minden családban akadt egy-egy rokon, aki az elszakított területekre került, sokakra bénítólag hatott a helyzet, perspektívátlanság jellemezte a közhangulatot. Miután nap nap után erre kelt és feküdt mindenki, nem volt rá szükség, hogy külön beszéljenek a revízió szükségességéről az emberek. A mindennapok részévé vált a változtatás igénye.
– Volt egyáltalán olyan mozgalom, mely a revíziós célkitűzéssel szemben foglalt állást?
– Az új határokon belül nem. Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni az emigrációról, hiszen a kommunista és egyéb baloldali ellenzékiek nem támogatták a revíziós mozgalmat. Ők a kommunista internacionalizmusban vagy a liberális kozmopolitizmusban találták meg a követendő utat. Magyarországon ezek az erők a Trianon utáni időszakban nagyon gyengének bizonyultak.
