– Mit tett Románia, nehogy a budapesti események átterjedjenek oda is?
– Tudjuk, hogy október 24-én már lezárták a határokat és mindenféle belbiztonsági intézkedéseket tettek. Később egy magas szintű pártdelegáció Budapestre utazott, ahol tájékozódni próbáltak és informális beszélgetéseket folytattak le. Első kézből látták, hogy mi történik, nagyon tartottak attól Bukarestben, hogy átterjed ez a forradalom. A legsúlyosabb pillanat Temesváron volt október 30–31-én, amikor több ezer diák tiltakozni próbált magyar mintára. A várost gyakorlatilag bevette a katonaság, kétezer diákot egy üresen álló szovjet laktanyába szállítottak, és két hétig tartották őket ott.
– Ha már a diákokat említette, Romániában elsősorban Temesvár és Bukarest iratkozhatott fel diáktüntetései révén 1856 kalendáriumába, így aztán adódik a kérdés: nem volt-e túlzó a megtorlás?
– Mai szemmel túlzó volt a megtorlás. A romániai ’56 egyik sajátossága, hogy gyakorlatilag nem volt semmiféle forradalmi helyzet, ugyanakkor a hatóságok előidéztek egy forradalmi pánikot. Erre aztán „megfelelően válaszoltak”. Körülbelül 30 ezer embert börtönöztek be politikai okok miatt, több tucatnyi személyt végeztek ki, és a börtönökben, illetve az úgynevezett román gulágban – Duna-deltai munkatáborokban – valószínűleg több ezer ember, főleg fiatal halt meg az 50-es évek végén. A megtorláshullám csak 1964-ben ért véget, amikor általános amnesztiával kiszabadultak.
– Az ma is politikai hívószó, vagy adott esetben éppen kampányszlogen Bukarest részéről, hogy „Erdély elveszhet”. Az akkori propaganda élt-e ezzel az eszközzel?
– Állambiztonsági szinten vagy ideológiai propaganda szinten egyaránt élt ezzel a dologgal. Azt hangoztatta, hogy Budapesten többen azt üvöltik, hogy „Erdély vissza”, illetve Trianonról beszélnek. Az erdélyi magyarok által létrehozott szervezkedésekből is mindig azokat az elemeket emelték ki, amiből ki lehetett olvasni, hogy nemzetiségi vonatkozása vagy etnikai feszültségkeltés lenne a szervezkedés fő célja. Gondosan előkészítették, hogy ebből az '56-os ügyből hogyan lehet kiemelni ezeket a mozzanatokat.
– 2006-ban kiadott egy könyvet, amiben feldolgozták 1956 romániai eseményeit. Milyen források álltak rendelkezésre? A bukaresti levéltárak megnyíltak?
– Abszolút nyitottak ezek a levéltárak, ha valamihez nem lehet hozzájutni, az inkább egy belső szervezési kérdés. Tehát a román kutatók ugyanúgy nem jutnának hozzá ilyen anyagokhoz. Én állambiztonsági forrásokból, pártforrásokból, diplomáciai forrásokból és interjúkból dolgoztam Budapesten, Kolozsváron, Bukarestben és más városban. Elég széles merítésből raktuk össze a kötetet, még mindig megállja a helyét, bár természetesen újabb és újabb források bukkannak fel. Ami számomra érdekes, hogy igazán most derül ki teljes egészében az a döbbenetes méretű erőszak, ami az 1956-os forradalmat követte Romániában .
– Azzal ön is külön foglalkozik ebben a kötetben, hogy a magyarságpolitikát hosszú távon milyen intézkedések alapozták meg.
– A könyvnek, és minden tanulmányomnak az egyik fő tézise, hogy 1956 igazi törést hozott a magyarságpolitikában. Azután döntöttek például a területi autonómia felszámolásáról, azután döntöttek a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetéséről, azután döntötték el, hogy a magyarságpolitika már nemcsak politikai vagy kulturális, hanem belbiztonsági kérdés. Ez olyan paradigma, amely '89-ig él, de néhány vonatkozásban ma is megtaláljuk a bukaresti döntéshozók mentalitásában.
– Kibeszéletlen fejezet azért jócskán akad, de ismerünk-e minden információt, hogy beszélhessünk róla, van-e még feltáratlan fejezet?
– A Duna-deltában lévő munkatáborokról például keveset tudunk. Az '58 és '63 közötti brutális román munkatábor-világ szinte feltáratlan, a fiataloknak létrehozott speciális táborokról, a női foglyokról egyaránt sok fehér folt van. Itt igazán egy magyar vagy egy külföldi kutató nem tud lépni. Arra lenne szükség, hogy a román szakma észrevegye '56 fontosságát.
