Pártosodás az értékrendekben

A magyar társadalomban veszedelmes attitűd vert gyökeret – mondta Bogárdi Szabó István, a református zsinat lelkészi elnöke.

– Mely törvényeket vizsgálna felül?
– Érzékletesen: a rendszerváltozáskor egyházunk törvénykönyve pár tucat oldalt tett ki, ma több százat. Sokan jelzik az egyházban, hogy az egyházalkotmányt, a választási, a lelkészekről szóló, a gazdasági, a diakóniai vagy a nyugdíjtörvényünket meg kell rostálni. Végrehajtási szabályok keverednek fő törvényekkel, mellékes kérdések szerepelnek első helyen. Egyszerű a munka, de időigényes.

– Az országot ma – saját definíciója szerint – egy keresztyén–konzervatív pártszövetség vezeti. Mint egyházi vezető, mit észlel ebből? Látható-e a politika területén, a mindennapokban a keresztyén értékrend megvalósulása?
– Bár az egész nyugati civilizáció útkeresésben van, teljesen érvényes eszme- és tájékozódási rendszernek tartom a keresztyén–konzervatív nézőpontot. Még akkor is, ha az útkeresésben más politikai irányzatok más meggyőződés felé próbálnak terelni. Ami üdvös lenne sajátosan Magyarországon, hogy ezeknek az értékrendeknek a megvitatása tisztességesen menjen végbe, jelenleg ebből keveset tapasztalunk, inkább az értékrendekben is pártosodás figyelhető meg, aminek nem örülök. Számomra a keresztyén–konzervatív eszmeegyüttesben azért jelent értéket, mert az élet alapvető kérdéseit evidenciaként kezeli, s ezeket nem megvitatni kell, hanem elsajátítani.

– Orbán Viktor nemzeti keresztyén gondolkodást emleget mint kormányzása alapját. Mi a véleménye az állami szféra és a vallásosság közeledéséről, ha ön szerint lehet ilyenről beszélni?
– Lehet, de csak kikötésekkel. Az egyházat és az államot több mint százhúsz éve szétválasztották Magyarországon. Amit államon értünk, az az egyháztól különválva működik – két valóság él együtt. Más kérdés, hogy a politikai elit és a törvényhozás a jelenlegi formájában – ahogy 1990 óta működik –, milyen kapcsolatban áll az egyházzal, és akar-e vele együttműködni. Ha azt mondjuk, hogy egy járművön utazunk, akkor elemi szabály, hogy az állam az első osztályú kupéban, az egyház a harmadosztályon utazik, s nem gondolom, hogy a működés iránya az lenne, hogy osztályt cseréljünk. Ám egy szerelvényen közlekedünk, mindenkit izgat, merre tartunk, az utasok időnként találkoznak, szóba kell elegyedniük egymással. Egy országban élünk, nem baj, ha egymásnak ismerősei és együttműködő partnerei vagyunk.

– A Népszabadságnak azt nyilatkozta, a politikusokat kezdik indiai értelemben vett érinthetetlennek tekinteni, akik a társadalom legaljához tartoznak. Mit ért ez alatt pontosan?
– A régi kasztrendszerben azokat nevezték érinthetetleneknek, akik a maguk zártságában éltek, és a kvázi normális társadalom nem érinthette meg őket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy á, dehogy, a mi politikusaink mind ártatlan angyalok, egyáltalán nem gondolom ezt. Viszont rossz a társadalmi közérzetem, és nem feltétlenül a politikusok miatt. Sok helyen látom, hogy kezd kialakulni egy kényelmes és veszedelmes hozzáállás a magyar társadalomban: minden rosszat, így közérzetet, sikertelenséget, kudarcot, korrupciót, elmebetegséget a politikusok nyakába akasztanak. Csakhogy a politikusok döntenek egy ország költségvetéséről, 5–15 évre kijelölik egy ország sorsát, ez óriási felelősség. Segítünk-e nekik azzal, ha kialakítunk körülöttük egy efféle közhangulatot, amelyben aztán semmibe vesszük őket? Nem lenne méltóbb, ha újra arról kezdenénk beszélni, mi a politika hivatása, feladata, mit kell egy politikusnak tenni ahhoz, hogy tiszteltjük és megbecsüljük?

– Amit kijelentett, azt a hívek felől érkező észrevételekből és/vagy a saját tapasztalatából szűrte le?
– Lelkipásztor vagyok, sokat beszélgetek a hívekkel, emellett tanítok, diákjaim véleményét is ismerem, és olvasom az újságokat. S ha már itt tartunk: a mai magyar média szereplői nem állnak magasabb erkölcsi színvonalon, mint a politikusok. És ez sem jó!

– Ezt megkaptuk. Kíván új platformokat nyitni a politikai elittel folytatott párbeszédben?
– Nem kívánok, csupán azt szeretném, ha kölcsönös megbecsülésben élnénk.

– Nagyon diplomatikus, de az előző zsinati ciklus végén sokat küzdöttek az egyházi támogatás változatlan volumenéért. Nyilván az a célja az egyháznak, hogy amit eddig kivívott magának, abból ne engedjen.
– Nem szeretnék pénzről vitatkozni. Értelmetlennek és olykor megalázónak tartom. Jó megállapodásokat kell kötni az állammal, amelyeknek világosan kell tartalmaznia, mi az a támogatás, amit az egyház azért kap az államtól, mert állami feladatot lát el, gondolok itt az oktatásra, a közszolgálatra, a szociális szférára. Mi az, amit az egyszázalékos felajánlásokból az állam eljuttat az egyházaknak, s mi az, amit „társadalmi szervezetként” pályázaton nyertünk. Ha ezeket világosan meg tudnánk különböztetni, talán szétfoszlana az a zűrzavar, ami a fejekben van, köszönhetően némiképp ugyancsak a médiának. Akkor látná mindenki, hogy nem az állam tartja el az egyházat, hanem a saját hívei. Ha ide eljutnánk, megszűnnének a kínos viták, amelyeket az állam és az egyház között többször sikerült kiprovokálni az utóbbi évtizedekben.

– Miért nem sikerült ezt a kérdést rendezni a rendszerváltozás óta?
– Már a kárpótlást is nehézkes volt jól kommunikálni, nem is volt egyöntetűen jó társadalmi fogadtatása. Ha a költségvetésben megjelent egy sor egyházi kárpótlás címén, máris kiabáltak egyesek, lám, megint mennyit kapnak az egyházak. Az egyházak kiléptek a templomfalak mögül, iskolákat, intézményeket alapítottak, és ezek szabályozása során nehezen jutottak nyugvópontra a normatíva viták, ezeket is lehetett jól s rosszul kommunikálni. Az egyszázalékos felajánlásokkal kapcsolatos kiszámítási mód sem volt mindig megnyugtatóan szabályozott. Mindezekből könnyű volt olyan képet kialakítani, hogy itt vannak az egyházak, ezek mindig csak a pénzért óbégatnak. Nem hiszem, hogy tisztességes azt mondani, például egy kórházigazgatóra, hogy csak a pénzről tud beszélni, ha jelzi, nem érkezett meg a gyógyszerpénz.

– Számos fontos területen vannak jelen az idősellátástól a cigánymisszión át az egészségügyig. Felelős-e az egyház a romaintegráció hiányosságaiért?
– Ez az integráció szó olyan fogalom, mint a demokrácia, ha akarom így, ha akarom, úgy értem. A keresztyénség e területen a kezdetek óta jelen van, Pál apostol mondja: nincs pogány, zsidó, barbár, görög, férfi vagy nő, rabszolga vagy szabad, Krisztusban mindannyian egyek. Ha valaki ezt megérti, az többszörözött erővel tud akár rettenetes körülmények közt is tenni az emberi tisztességért, méltóságért, az embertársért.

– Az egyház cigánymissziós tapasztalatai alapján, hogy látja, könnyebb megszólítani a romákat, ha az Igével fordulunk feléjük?
– Igen, ha a megszólításnak a szimbolikus és az emocionális részére tesszük a hangsúlyt. A neheze ott kezdődik, amikor megérinti őket az evangélium, és el kell kezdeni levonni az örömhír konzekvenciáit, azaz, ha a menyegzőbe megyünk, szépen fel kell öltözni. Isten meghívott bennünket egy szép életre, ennek része a tízparancsolat. Ugyanakkor szeretném leszögezni: éppúgy igaz ez a magyarokra, meg a kunokra és akár a mexikóiakra is.

– Huszár Pál, a református zsinat világi elnöke azt mondta: fogynak a gyülekezetek. Van-e arról kimutatás, hogy az ország mely régióiban tapasztalható a hívek számának csökkenése?
– Nehéz e helyről korrigálni elnöktársamat, mert, igen, igazat mond, de le kell szögezni: nem a gyülekezet csappan, hanem a lakosság. Főleg a kiüresedő vidékeken, Somogyban, Baranyában, Szabolcsban, Borsodban. Másutt azonban növekvést tapasztalunk. Egyházkerületünkben indítottunk egy gyülekezetplántáló programot, most tizenöt helyen szervezünk új gyülekezetet – az egyháznak oda kell menni, ahol az emberek élnek, s közben helyt kell állni ott, ahol néhányan még maradtak. Abban viszont teljesen igaza van Huszár Pálnak, hogy az egész magyar társadalomban mutatkozik egyfajta kedvtelenség. Befelé fordulók, individualisták lettek az emberek. Nemhogy az egyház nem érdekli őket, hanem semmiféle közösségi élet. Ez a hívők közösségei számára nem jó hír, de azzal vigasztalom magam, hogy talán az egyház az utolsó olyan szervezett közösség a magyar társadalomban, ahol élénk élet zajlik.

– Miként lehet azt a negatív folyamatot megállítani, hogy az emberek nagy része elfordul Istentől? Mennyiben kell ehhez az egyháznak megújulnia, „vonzóbbá” válnia?
– Tisztává, jóvá és hitelessé kell tenni, ám ettől még nem biztos, hogy tetszeni fog az embereknek. Azt szokták mondani, hogy aki a korszellemmel házasodik, korai özvegységre ítéli magát. Divatok jönnek, mennek, ha eközben az egyház nagy erővel igazodik, egyszerre csak azt veheti észre, hogy ő maga is kiment divatból.

– Ha már a divat szóba került: a trendi vagy alternatív vallási közösségek milyen mértékben szívják fel a híveket?
– Nem tartom jelentősnek, legalábbis, amit mérni lehet. A hitelesség dönt el mindent. Ha az egyházak eleven, hiteles, bensőséges közösségi életet élnek, akkor nem az a kérdés, tetszik-e az embereknek vagy nem. A közmondás szerint, ha a macska megégeti a száját a forró tejjel, a hideget is fújni fogja; személyes tapasztalatom, hogy egy-egy szektával, hamis közösséggel való találkozás olyan ütés a léleknek, ami után már az igazat sem fogja keresni.

– Kell-e és tud-e reagálni a református egyház napjaink égető problémáira, mint a migráció, az iszlám terjedése, a bankbedőlések, az oktatás átalakítása?
– Csak a tízparancsolatot tudom idézni, a bankbedőlésekre: ne lopj! A háborúra: ne ölj! A politikai vagdalkozásokra: felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot ne tégy! Hogy kilencosztályos lesz-e a közoktatás? Meglátjuk. Mi azt szeretnénk, és azt képviseljük, hogy ha lehet, egész életen keresztül tanuljon mindenki; természetesen nem elvárva az államtól, hogy nyugdíjaskorunkig finanszírozza tanulmányainkat. Lássuk hát, hoz-e ez az új felvetés többet gyermekeinknek, az ország konyhájára?! Nyilván, ha születik egy új közoktatási törvény, ahhoz nekünk is igazodnunk kell, legfeljebb elmondjuk, hogy mi tudunk valami jobbról is.

– Meg lehet védeni az európai értékrendet úgy, hogy mások érzékenységét ne sértsük? Mi lehet az oka a radikalizálódásnak, és ebben kinek milyen felelőssége van?
– Amikor bekövetkezik egy olyan elfogadhatatlan tragédia, mint a Charlie Hebdo szerkesztőségében, ami több puszta önbíráskodásnál, végtelen gonosz tett, akkor megkezdődik a körbemutogatás, ki a felelős. Egyfelől ott vannak az újságírók, akik a szólásszabadság nevében, elkényeztetett kamaszként bárkit, bármikor kicsúfolhattak, de rájuk szólni sem lehetett soha. Másfelől az Európában élő másod-, harmadgenerációs mozlim fiatalok még mindig nem tudnak kitörni. Hogy ezért a helyzetért az amúgy sarokba küldött keresztyénség volna a felelős, mert nem tudta érvényre juttatni a nyugati civilizációban a más vallások iránti alapvető tiszteletet? Az illiberális vagy liberális demokrácia a felelős? Civilizációs kihívás előtt áll a nyugati társadalom. Ki kellene gyógyulnunk gyorsan a maradék utópiából, amely átfertőzte a nyugati társadalmakat, és komolyan kellene venni, hogy az emberi együttélés hihetetlen bonyolult, nehéz, konfliktusokkal terhelt, nehezen kezelhető, nagy odafigyelést igénylő valóság – szeretet kell hozzá.