Lesújtó a fogyatékosok helyzete

Az érintettek négy százaléka részesül támogató szolgáltatásban, míg a napközbeni ellátást nyújtó intézményekben 1,5 százalékuknak jut hely. Az ápoló-gondozó otthonokban még mindig nagy a zsúfoltság, és a férőhelyek földrajzi eloszlása is rossz.

A 2011-es népszámlálás során 491 ezer ember jelezte, hogy valamilyen fogyatékossággal él. Ellátásukra a szociális ellátórendszer a bruttó hazai termék 1,6 százalékát fordította 2012-ben, ami arányát tekintve a 16. helyre elég az Európai Unió tagállamainak rangsorában, az egy főre jutó kiadás színvonala azonban az uniós átlagnak csupán 53,5 százaléka. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szerint a pénzbeli juttatások a fogyatékosoknak nyújtott összes támogatás 86 százalékát teszik ki. Ezeket csaknem teljeskörűen alanyi jogon lehet igénybe venni, nem kötik jövedelmi vagy vagyoni helyzethez.

A szociális törvény többféle ellátást nyújt a fogyatékosok számára. Az alapszolgáltatások közül a támogató szolgáltatás keretében lakásukon kapnak szükség szerinti segítséget a szállítástól és a személyes kíséréstől kezdve a háztartási feladatok ellátásáig.

Napközbeni ellátást leggyakrabban a családban élő, már nem iskoláztatható, de a munkaerőpiacról kiszorult fogyatékos emberek kaphatnak.

A nappali ellátás megszervezéséről a tízezernél nagyobb lélekszámú települések önkormányzatai kötelesek gondoskodni. Ennek ellenére a törvényileg kötelezett helyhatóságoknak csupán 71 százaléka képes ezt megtenni, a tízezer főnél kisebb helységek közül pedig csupán minden negyedik. Nemcsak a lefedettség rossz, de nagy a kapacitáshiány is: az országban 2011-ben összesen 7300 napközbeni ellátást nyújtó férőhely volt, 2013-ban pedig ennél alig több, 7350 hely, vagyis a jelenlegi kapacitások a családjukban élő fogyatékkal élő emberek mindössze másfél százalékának ellátására elégségesek.

Az eleve elégtelen számú férőhelyek területi eloszlása fokozza az egyenlőtlenségeket: 2011-ben az Észak- és a Dél-Alföldön volt arányaiban a legtöbb, Észak- és Közép-Magyarországon pedig a legkevesebb férőhely. A legjobban (Szabolcs-Szatmár-Bereg) és legrosszabbul (Nógrád) ellátott megyék között 11-szeres a különbség a helyek számát tekintve.

A támogatószolgálat fenntartása 2009 óta nem kötelező önkormányzati feladat, ennek ellenére a szolgáltatás országos lefedettsége kissé emelkedett azóta, jelenleg 68 százalékos. Általában minél kisebb egy település, annál kevésbé megoldott az ellátás. Még szembetűnőbb a különbség, ha megnézzük, hol működik helyben a szolgáltatás: az ezer lelket el nem érő helységeknek csak 0,3 százalékában, de az országos átlag sem éri el a 9 százalékot. A többiek bevont településként részesednek a gondozásból, ami azt jelenti, hogy a gondozók egy adott településről járnak át egy vagy több másikba, átlagosan tizenkettőbe.

2011-ben tizenhétezren vették igénybe a támogatószolgáltatást, ez a népszámlálás által regisztrált fogyatékosok kevesebb mint négy százalékát teszi ki. Még rosszabbak a legfrissebb adatok: 2013-ban mintegy 14 ezer személy részesült a szolgáltatásban, vagyis három év alatt 20 százalékponttal csökkent az ellátottak száma. Elgondolkodtató, hogy jelenleg mindkét szolgáltatás fenntartásában és működtetésében a nonprofit szféra játssza a legnagyobb szerepet, megelőzve az önkormányzatokat.

Az önmaguk ellátására nem, vagy csak folyamatos segítséggel képes embereket az ápoló-gondozó otthonok látják el. Az enyhébb fokú sérültek gondozása rehabilitációs intézményben történik, amelynek célja az ott élők családba történő visszatérésének előkészítése, valamint az utógondozás megszervezése. Az úgynevezett lakóotthonok családiasabb, legfeljebb tizennégy férőhelyes elhelyezést tesznek lehetővé, a fogyatékos személyek gondozóháza pedig átmeneti bentlakást tesz lehetővé az érintettek számára. A tartós bentlakásos intézményekben 2011-ben és 2013-ban is mintegy tizenhat és fél ezer férőhely állt rendelkezésre.

Az emberhez méltó körülmények, a fogyatékkal élőknek az élhetőbb élet szempontjából az volna a jó, ha az érintettek minél kisebb, családiasabb intézményekben lakhatnának, ezek fenntartása azonban drágább, mint a nagy létszámú intézményeké. A gazdaságossági szempontoknak is köze lehet ahhoz, hogy csak nagyon lassan fogynak a tömegintézmények: 2013-ban a fogyatékosok ápoló-gondozó intézményeinek átlagos befogadóképessége nyolcvankét fő volt; minden harmadik otthonban száznál több férőhely működött, ilyen tömegintézményekben él az ellátottak 60 százaléka.

A rehabilitációs intézetek esetében valamivel kedvezőbb a helyzet, az átlagos férőhelyszám negyvennyolc, és csak a gondozottak 27 százaléka lakott száz férőhelyesnél nagyobb otthonban. Az összes intézménytípust együtt vizsgálva az ellátottak több mint fele kénytelen legkevesebb száz másik gondozottal egy fedél alatt élni. A legmagasabb átlagos férőhelyszám az állami és önkormányzati fenntartású intézményeket, a legalacsonyabb a nonprofit szférát jellemzi. A bentlakásos intézmények gondozottjai közül csak minden tizedik részesült lakóotthoni ellátásban.

A kis létszámú lakóotthonok kapacitása (2013-ban 1701 férőhely) a népszámláláskor regisztrált mintegy 450 ezer fogyatékkal élő mindössze 0,4 százalékának befogadására elég. Az elemzés szerint a kapacitások földrajzi eloszlása is igen egyenlőtlen: Budapesten van arányaiban a legkevesebb férőhely. A helyek csaknem fele községekben található, és mindössze hat százaléka Budapesten, miközben az ország lakosságának 18 százaléka fővárosi illetőségű. Számos otthon távol fekszik a nagyobb településektől és az érintettek lakóhelyétől is.

Korábban több tanulmány is ráirányította már a figyelmet a nagy létszámú bentlakásos otthonokban élők elszigetelődésére, társadalmi kirekesztődésére. Egy néhány éve készült felmérés szerint például a bentlakók külvilággal való érintkezései meglehetősen korlátozottak. Az épületet ritkán hagyják el, kevesebb mint kétharmaduknak vannak intézeten kívüli kapcsolataik, és ezek is elsősorban a szülőkkel való alkalmankénti találkozásra korlátozódnak, ami gyakorlatilag minimalizálja a fogyatékos személyek társadalmi jelenlétét, kapcsolatát a külvilággal.

A gondozottak döntő többsége haláláig az intézményben marad: 2013-ban a fogyatékos személyek ápoló-gondozó otthonaiból csupán a lakók egy százaléka került ki azért, mert már nem volt indokolt számukra az ellátás, de a rehabilitációs intézményeket is csupán az ellátottak egytizede hagyhatta el emiatt.