– Az év eleje óta folyamatosan zajlanak ön körül az események, januárban a Tiszántúli Egyházkerület püspökévé választották. Könnyű vagy nehéz feladatot jelentett Bölcskei Gusztáv örökébe lépni?
– Azt gondolom, hogy Bölcskei Gusztáv után tiszántúli püspöknek lenni óriási felelősség, hiszen tizennyolc éven keresztül nagyon komoly munkát végzett, miközben a zsinat elnöki posztját is betöltötte; országos ügyekben ugyancsak komoly korszak köthető a nevéhez. Egy ilyen múltú egyházkerület – amely a legnagyobb területű a négy honi kerület közül – önmagában megadja a súlyát, hogy itt az ember nem lehet könnyelmű, nem ragadtathatja el magát.
– Egy hónap sem telt el, s jött a zsinati lelkészi elnöki jelölés. Úgy hírlett, sokan önt várták befutónak az elnöki posztra. Komolyan számolt ezzel a lehetőséggel, vagy csak a politikai elit vélte úgy, hogy nyerhet, hiszen a zsinat, amely az elnököt választja, autonóm testület?
– A választás során a Tiszántúl meghatározó egység, amely szavazati arányban is potens és erős, tehát abszolút adott volt a lehetőség, kit választanak majd elnöknek. Azon az állásponton voltam: bár fiatal püspökként indulok a választáson, nem tehetem meg, hogy nem szállok ringbe a tisztségért, mert az egyházkerületem a teljes Kárpát-medence reformátusságának nagyon fontos közössége. Nem akartam olyan eszközhöz fordulni, ami ezt a nyílt küzdelmet befolyásolná. Úgy véltem, döntsenek a zsinati atyák, akik meg is tették, tisztességes, szoros versenyben, néhány szavazattal szorultam Szabó püspök úr mögé.
– Eljutott egyébként önhöz a politikai elit elvárása?
– Ha arra gondol, nem volt ilyen tárgyalásom, és informális csatornán sem jutott a tudomásomra az említett elvárás.
– Milyen a kapcsolata Bogárdi Szabó Istvánnal, aki Bölcskei Gusztávot váltotta a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöki posztján?
– Diáktársak voltunk a debreceni református gimnáziumban, a kántusban együtt énekeltünk, azt mondhatom, kapcsolatunk felhőtlen. Nem tudok olyan mozzanatot, ami gátolná a munkánkat.
– Csak azért kérdezem, mert a sajtóban megjelent, hogy egyes körök nem voltak túl boldogok Szabó püspök győzelmével, azt feltételezve, hogy a Dunamelléki Egyházkerület vezetője öntörvényűbb, mint ön.
– Mivel nekem még nem volt lehetőségem megmutatni, ki mellett, vagy hol állok, azt gondolom, e kérdésben nem nekem kell nyilatkoznom; az idő úgyis eldönti. Egy biztos: kettőnk között semmilyen feszültség nem volt és jelenleg sincs. Az pedig természetes, hogy az országos elnöknek nagyobb a hatásköre.
– Visszatérve a kronológiához: a választások után a kárpátaljai jelenlét jelenthetett nagy feladatot, milyen hatással volt az ukrán– orosz konfliktus az egyházkerületre?
– Nagyon közel állnak hozzánk a kárpátaljai testvérek, s nemcsak a határ közelsége miatt, de azért is, mert az első világháború előttig a régió szerves része volt egyházkerületünknek. A természetes segítség útján mi vagyunk az első menedékhely, ezért igyekszünk megtenni a magunkét. Ebben nagy segítségünkre van a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ), amely évek óta és jelenleg is segíti a Kárpátalján élőket, nem csak a reformátusokat. Több száz millió forintnyi segéllyel támogattuk már az ott élő közösséget.
– A Tiszántúli kerület önállóan is megjelent Kárpátalján?
– Mivel ez egy elhúzódó válság, a folyamatosságra törekszünk, s nem a kampányszerű megoldásokra. Ahol kell, ott igyekszünk segíteni, megállapodást kötöttünk Zán-Fábián Sándor kárpátaljai püspökkel, hogy a helyben maradók életét könnyítjük meg. Ez azért is fontos, mert ezek az emberek a szülőföldjükön szeretnének boldogulni. Próbáljuk tartani bennük a lelket, mert az nagyon fontos, hogy tudják: van mögöttük egy hátország, amelyben bízhatnak, ha nagyobb baj történne.
– Felkészültek arra, ha a szomszédban dúló háború átterjedne a magyarok lakta régióra, és tömegével menekülnének át testvéreink a határon?
– Ezt nagyon szeretnénk elkerülni, hiszen amikor azt mondom, református egyház, nemcsak a hívekre gondolok, hanem a kultúránkra, történelmi múltunkra, ősi, Árpád-kori templomainkra is, amelyeket nem tudunk a határ túloldalára húzni. A legrosszabb rémálmom lenne, ha kárpátaljai magyarok tömegével menekülnének át. Azért munkálkodunk, hogy ezt elkerüljük.
– Szinte egymásba ért időben az egyik sajnálatos eseménysor a másikkal: mekkora terhet jelent a migránsválság, s hogy a debreceni befogadóállomáson is jelen vannak a reformátusok?
– A mozgósításban az előretolt ék az MRSZ, munkatársai a debreceni menekülttáborban évek óta dolgoznak. A szervezet a kárpátaljai feladatait el nem hanyagolva folyamatosan lát el szolgálatot a menekülttáborban. Nőgyógyászati vizsgálatokat tartanak, lelkisegély-szolgálatot nyújtanak, a gyermekeknek vezetnek foglalkozásokat, akik nagyon nehezen viselik a tábori körülményeket. Emellett a Keleti pályaudvarnál és Röszkén ásványvizet, teát, élelmet, ruhát, takarót osztanak a rászorulóknak. Utóbbi helyen egy nagy orvosi sátrat is felállítottak a napokban, ahol szűrés és betegellátás zajlik. Mindezt az osztrák Caritasszal, a holland és svájci segélyszervezettel együttműködve, amerikai és német egyházakkal karöltve. Tervezzük, hogy a nemzetközi és a magyar Dorcas által működtetett debreceni kempingben pihenési lehetőséget biztosítsunk a táborlakó családoknak, gyerekeknek.
– Várnak útmutatást a hívek az egyháztól a menekültkérdésben?
– Amíg a saját bőrükön nem érzékelik, addig a kérdés eltörpül a keleti régió gondjai mellett. Ugyanakkor az emberekben nagyfokú a félelem, illetve tanácstalanság azzal kapcsolatban, hogy amit tapasztalnak, még csak a kezdet-e? Mi lesz ezután? Fokozódik-e a helyzet? Leginkább a migránsok száma ad okot az aggodalmakra, valamint az európai tanácstalanság, ami a tőlünk sokkal tehetősebb országok részéről tapasztalható.
– Mit válaszolnak e felvetésekre a lelkészek?
– Úgy vélem, a legfontosabb, hogy a migráció törvényes keretek között bonyolódjon le. Nem kell biztonságpolitikai szakértőnek lenni, hogy megállapítsuk: ha valaki szeretne kitörni a maga lehetetlen körülményei közül, annak regisztrációval egybekötve kell ezt tennie. Így szerezhet bizalmat maga iránt, és nem hozza azokat lehetetlen helyzetbe, akik egyébként segítőkészen állnának hozzá. A 20. század során ugyanezt várták el a magyar menekültektől is.
– Ön szerint fenyegeti az iszlámhitű migránsáradat a keresztény Európát?
– A kereszténységet ezer veszély fenyegeti, ezek közül az egyik jelentős a mohamedánok beáramlása. A kereszténység elesettsége vagy gyengesége azonban nem ezzel a folyamattal indult, hanem a szekularizációval, a hitvesztéssel, ami már korábban bekövetkezett. Számunkra ennek felrázó hatásúnak kell lenni, hogy azt az öntudatot, ami még megvan, úgy erősítsük meg, hogy a hitünket nem adjuk föl. Meg kellene becsülnünk azt a hittartalmat, amit a kereszténység adott Európának, ez az egyetlen esély, hogy meg tudjunk itt maradni. Bízom abban, hogy a gyökerek, amik eddig bennünket, magyar keresztényeket megtartottak, olyan mélyen vannak, hogy nem morzsolnak fel bennünket. Németországban azonban a vendégmunkások megmaradtak zárt csoportban. Kérdés, mekkora embermennyiség szeretne zárt közösségben megmaradni a jövőben, illetve születik-e olyan missziós hevület bennük, hogy a keresztény Európát iszlám hitre térítsék? Az biztos, nem elegendő az iszlám negatívumairól beszélni, hiszen hitfelfogás áll majd szemben egy másik hitfelfogással. Nekünk a keresztény hittudatot kell megerősíteni kereszténységünk megőrzéséért.
– Bagdy Emőke pszichológus szerint a konzumkultúra korszakában élünk. Szembe lehet-e állítani a pénz uralta nyugati civilizációt egy fanatikus hittel?
– A keresztény hit válsága korábban megkezdődött, de a konzumkultúra, ami nem hitet, hanem egy másfajta jólétet kínál, háttérbe szorította az Isten-kérdést. Ám még ez sem jelentett olyan látványos válságot, mint amikor megjelent egy másfajta hit. Azaz eddig nem a hit versengett a hittel, hanem a hit a pénzzel és a gyakorlati materializmussal, az anyagiassággal. Az iszlám tanítása ezzel szemben feszesebb rendet jelent, hogy ezt ki vállalja, ki nem, ma még nem tudható. Az, hogy a hitet alapjaiban kikezdő, „kételkedek, tehát vagyok” gondolat szembe tud-e majd szállni a masszív, nem kétkedő, a teljes embert és mentalitást kívánó hitrendszerrel, az iszlámmal, nagy kérdés.
– Egy minapi hír szerint Szaúd-Arábia – hogy az ön szóhasználatával éljek – masszív hitű mohamedánjai készek minden száz migráns után mecsetet építeni – Németországban. Úgy tűnik nemcsak a hitük masszív, terveik is vannak.
– Ez mindenképpen egy jelzés, ez tény.
– Miközben azt is tudjuk, hogy a gazdag, hasonló vallású öböl menti országok nem fogadnak be menekülteket, még ha mást is kommunikálnak.
– Mint teológusember, ezeken a híreken nem tudok aggodalom nélkül továbblépni.
– Milyen szerepe lehet ebben a helyzetben a (református) egyháznak?
– Amit a kereszténység vall, hogy az élet egyszeri és visszahozhatatlan isteni érték számunkra, s nem feltétlen a másik ember életének a kioltásával tud előrébb jutni, érdemeket szerezni, felerősítendő téma. Ez éppen a protestáns etikában fogalmazódik meg legmarkánsabban. Ezeket a törvényeket nekünk hirdetni és megélni kell ahhoz, hogy azt a túlhajtott fanatizmust le tudjuk győzni, amivel az iszlám közösség operál. Meg kell ismertetnünk azokat az iszlám tanításokat, amelyek reánk nézve nem veszélyesek, illetve mik azok az irányzatok, amelyek még az iszlámon belül is bírálatot kapnak. Ki kell viszont gyorsan derülnie: a menekülés mögött a megmaradni akarás vagy a hódító szándék húzódik-e meg, mert ez egyáltalán nem mindegy.
– Annak fényében különösen nem, hogy a hírek szerint iszlám terroristák már tagokat toboroznak a migránsok körében. Tart a terrorveszély növekedésétől?
– Igazából ama nevezetes szeptember 11. óta folyamatosan fennáll a veszély. De ha erre gondolnék, nem mennék ki az utcára. Megbénulna az életünk. De itt jön be a keresztény hit, hogy nekünk a gondviselő Isten még mindig tényező. Az összekuszálódott szálak között az ember e hittel teszi a dolgát, hogy Isten akarata nélkül nem történhet velünk semmi. Ez az a reménység, ami ilyen rendezetlen helyzetben is erőt ad, miközben rengeteg aggodalom van bennünk.
– Talán túl transzcendensnek tűnik a kérdés, de ön szerint feltételezhető, hogy mindez, ami történik manapság, Isten figyelmeztető jele a kereszténységnek?
– Ez talán már több is, mint jel, olyan következmény, amelyre együtt kell választ találnunk. Ha keresztény teológusként gondolkodom erről, akkor nemcsak ez az újkori népvándorlás az intő jel, hanem az ökológiai válság is. A keresztény gyökerű jóléti társadalmak évszázadok óta a gyengébb nemzetek, a más kontinensen élők kizsákmányolása, kiskorúságban tartása, a belőlük való élés árán jutottak oda, hogy jobban élnek. Nagyon nagy többség esett áldozatul egy vékony rétegnek, amely túlságosan világhatalmi pozícióba került, nos ez nem maradhat következmények nélkül. Nagyon régóta akkumulálódnak a bűnök, és nem ez a generáció halmozta fel, hanem évszázadok nemzedékei. Az egy húron pendülésből kevesen húztak hasznot, most pedig nagyon sokan szenvedik el, és értetlenkednek tehetetlenségükben. Jelzést kaptunk: felborult a világ egyensúlya, s ez etikai kérdés, legalább annyira, mint, hogy leadom-e a minimális információt magamról, ha menekült vagyok. Sok van a rovásunkon, amit hajlamosak vagyunk elhessegetni magunktól, mert ebbe bele kellene gondolnunk. Meg kellene fordulnia gondolkodásunknak, gazdasági felfogásunknak, a népek ranglétráját kialakító igyekezetünknek, hiszen Európában volt tapasztalat arról, hogy amikor rangsorok alakultak ki népek között, az mindig megbosszulta magát, és gyalázatot hozott. S ami a legrettenetesebb, hogy nem tanulunk a korábbiakból. A sok nem tanulás árát pedig épp a mi nemzedékünk fizeti meg, most pedig, ha visszatekintünk a történelemben, minden generáció kapott valami figyelmeztetést. A kereszténységnek többet kell tenni az egyensúlyi helyzet visszanyeréséért. Ugyanakkor az sem lehet, hogy a globális válságjelekre csak az egyház válaszoljon, attól ma már több kell: világméretű változás és világméretű összefogás.
