– Az év eleje óta folyamatosan zajlanak ön körül az események, januárban a Tiszántúli Egyházkerület püspökévé választották. Könnyű vagy nehéz feladatot jelentett Bölcskei Gusztáv örökébe lépni?
– Azt gondolom, hogy Bölcskei Gusztáv után tiszántúli püspöknek lenni óriási felelősség, hiszen tizennyolc éven keresztül nagyon komoly munkát végzett, miközben a zsinat elnöki posztját is betöltötte; országos ügyekben ugyancsak komoly korszak köthető a nevéhez. Egy ilyen múltú egyházkerület – amely a legnagyobb területű a négy honi kerület közül – önmagában megadja a súlyát, hogy itt az ember nem lehet könnyelmű, nem ragadtathatja el magát.
– Egy hónap sem telt el, s jött a zsinati lelkészi elnöki jelölés. Úgy hírlett, sokan önt várták befutónak az elnöki posztra. Komolyan számolt ezzel a lehetőséggel, vagy csak a politikai elit vélte úgy, hogy nyerhet, hiszen a zsinat, amely az elnököt választja, autonóm testület?
– A választás során a Tiszántúl meghatározó egység, amely szavazati arányban is potens és erős, tehát abszolút adott volt a lehetőség, kit választanak majd elnöknek. Azon az állásponton voltam: bár fiatal püspökként indulok a választáson, nem tehetem meg, hogy nem szállok ringbe a tisztségért, mert az egyházkerületem a teljes Kárpát-medence reformátusságának nagyon fontos közössége. Nem akartam olyan eszközhöz fordulni, ami ezt a nyílt küzdelmet befolyásolná. Úgy véltem, döntsenek a zsinati atyák, akik meg is tették, tisztességes, szoros versenyben, néhány szavazattal szorultam Szabó püspök úr mögé.
– Eljutott egyébként önhöz a politikai elit elvárása?
– Ha arra gondol, nem volt ilyen tárgyalásom, és informális csatornán sem jutott a tudomásomra az említett elvárás.
– Milyen a kapcsolata Bogárdi Szabó Istvánnal, aki Bölcskei Gusztávot váltotta a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöki posztján?
– Diáktársak voltunk a debreceni református gimnáziumban, a kántusban együtt énekeltünk, azt mondhatom, kapcsolatunk felhőtlen. Nem tudok olyan mozzanatot, ami gátolná a munkánkat.
– Csak azért kérdezem, mert a sajtóban megjelent, hogy egyes körök nem voltak túl boldogok Szabó püspök győzelmével, azt feltételezve, hogy a Dunamelléki Egyházkerület vezetője öntörvényűbb, mint ön.
– Mivel nekem még nem volt lehetőségem megmutatni, ki mellett, vagy hol állok, azt gondolom, e kérdésben nem nekem kell nyilatkoznom; az idő úgyis eldönti. Egy biztos: kettőnk között semmilyen feszültség nem volt és jelenleg sincs. Az pedig természetes, hogy az országos elnöknek nagyobb a hatásköre.
– Visszatérve a kronológiához: a választások után a kárpátaljai jelenlét jelenthetett nagy feladatot, milyen hatással volt az ukrán– orosz konfliktus az egyházkerületre?
– Nagyon közel állnak hozzánk a kárpátaljai testvérek, s nemcsak a határ közelsége miatt, de azért is, mert az első világháború előttig a régió szerves része volt egyházkerületünknek. A természetes segítség útján mi vagyunk az első menedékhely, ezért igyekszünk megtenni a magunkét. Ebben nagy segítségünkre van a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ), amely évek óta és jelenleg is segíti a Kárpátalján élőket, nem csak a reformátusokat. Több száz millió forintnyi segéllyel támogattuk már az ott élő közösséget.
– A Tiszántúli kerület önállóan is megjelent Kárpátalján?
– Mivel ez egy elhúzódó válság, a folyamatosságra törekszünk, s nem a kampányszerű megoldásokra. Ahol kell, ott igyekszünk segíteni, megállapodást kötöttünk Zán-Fábián Sándor kárpátaljai püspökkel, hogy a helyben maradók életét könnyítjük meg. Ez azért is fontos, mert ezek az emberek a szülőföldjükön szeretnének boldogulni. Próbáljuk tartani bennük a lelket, mert az nagyon fontos, hogy tudják: van mögöttük egy hátország, amelyben bízhatnak, ha nagyobb baj történne.
– Felkészültek arra, ha a szomszédban dúló háború átterjedne a magyarok lakta régióra, és tömegével menekülnének át testvéreink a határon?
– Ezt nagyon szeretnénk elkerülni, hiszen amikor azt mondom, református egyház, nemcsak a hívekre gondolok, hanem a kultúránkra, történelmi múltunkra, ősi, Árpád-kori templomainkra is, amelyeket nem tudunk a határ túloldalára húzni. A legrosszabb rémálmom lenne, ha kárpátaljai magyarok tömegével menekülnének át. Azért munkálkodunk, hogy ezt elkerüljük.