Furcsa véletleneket képes produkálni az élet. Egy héttel ezelőtt beszélgettünk ismerősömmel az eltűnt gyerekekről, fiatalokról. Mindkettőnknek eszünkbe jutottak a tejesdobozok és az azon szereplő arcok, nevek, születési és eltűnési dátumok. És ugyanaz a név, amit már több helyen is többször olvastunk: Ackermann Dávid.
A beszélgetés hatására felkerestem az Ackermann családot, hogy beszélnének-e újra fiukról és arról, hogyan áll az ügye. Szívesen álltak elébe, már csak időpontot kellett egyeztetnünk.
Az események hirtelen felgyorsultak, miután a Magyar Narancs e heti számában arról írt, hogy a tejesdobozokon szereplő eltűnt gyerekek egy része már egy ideje előkerült. Ackermann József, Dávid édesapja ezért megkért, hogy mihamarabb ejtsük meg a találkozót.
El is indultunk a szemerkélő esőben a Budapest melletti Vecsésre. Ackermannék háza előtt egy nagyon barátságos golden retriever fogadott bennünket. – Ha kedves lesz magukhoz, tudni fogjuk, hogy jó emberek – mondja mosolyogva Ackermann József, és szerencsére átmegyünk a próbán, Lola csóválja a farkát és boldogan tolja elénk szőrös pofáját, hogy simogassuk.
A kertes ház belsejében Dávid édesanyja, Ackermann Jolán fogad minket, kávéval és vízzel kínál. Amikor leülünk, az asztallal szembeni komódon meglátjuk a Dávidról készült képeket, érettségi tablóképét, egymás mellett sorban, bekeretezve. – A tejesdoboz-ügyről nem is szeretnénk sokat beszélni, nem ez a lényeg – mondja Ackermann József. – Azt azért szeretném, ha mindenki tudná, hogy azért érint érzékenyen, mert nekünk ez is egy reménysugár, hogy hátha valaki valahol felismeri a fiunkat. Nincs üzleti vagy rokoni kapcsolat a kezdeményezés vezetőivel, mi csak azt nem szeretnénk, ha az emberek szemében hiteltelenné válna a tejesdoboz-akció. Mert nekünk ez is egy szalmaszál, amibe kapaszkodhatunk.
Kárász: Nem játszunk Columbót
A Magyar Narancs országos visszhangot kiváltó cikkben számolt be arról, hogy az eltűnt gyerekeket bemutató tejesdoboz-kampány tévesen olyan fiatalokat is bemutat, akik valójában már megkerültek. Az ügy kapcsán kerestük meg Kárász Róbertet, a kampány és az Ezer lámpás éjszakája esemény szervezőjét, aki károsnak érzi és sértőnek a Narancs cikkét, igaz, az ATV műsorában nyilvánosan is bocsánatot kért a tévedések miatt.
– A tejesdoboz-kampány hét éve alatt összesen kétszer fordult elő, hogy az eltűntként bemutatott fiatalok felkerestek minket, de ők is megértették az ügy fontosságát – mondta a Magyar Nemzetnek Kárász. Hozzátette: eddig 25-30 gyereket találhattak meg az akciónak köszönhetően, és nem csak ezért, de a prevenciós hatás miatt is fontosnak tartják az eltűnt gyerekek fényképeinek bemutatását.
Kárász Róbert hangsúlyozta, hogy a kampányban látható eltűnt fiatalokat a rendőrségi nyilvántartás, a Police.hu alapján választják ki – ezt tartják egyedüli hiteles forrásnak, és nem kutatnak külön a gyerekek után.
„Nem játszunk Columbót, és nem fogunk nyomozni senki után, ehhez nincs is jogunk, hiszen egy civil program vagyunk ( ). Továbbra sem tekintem a Facebookot hitelesebb forrásnak, mint a Police.hu-t. A jogszerűséget pedig a továbbiakban is betartjuk, vagyis ha valaki körözött vagy eltűnt személy, vagy mindkettő, akkor úgy tekintünk rá mi is.” Kárász ezzel arra utalt, hogy hivatalosan valaki addig tekinthető eltűntnek, amíg nem jelentkezik valamelyik hatóságnál, ezt azonban sokan elmulasztják.
Mint kiderült, a rendőrség általában nem jelzi a szervező cég, a GAP Média felé, ha egy fiatalkorút hivatalosan is megtaláltak – ezért még nehezebb lehet kiszűrni az esetleges tévedéseket. Levélben kérdeztük meg az ORFK-t, hogy milyen rendszerességgel frissítik az eltűnt személyek adatbázisát, és hogy milyen gyakran tárgyalnak a témában Kárászékkal. Választ cikkünk megjelenéséig nem kaptunk.
Az ORFK tavaly közel 16 ezer eltűnt fiatalkorút és 2700 gyermekkorút tartott számon.
Koncz Tamás
Rá is térünk tehát Dávidra, és amikor arról kérdezem a szülőket, milyen ember is a fiuk, Jolán, ottlétünk óta először elmosolyodik. – Dávid egy életvidám, jó kedélyű fiú. Mindig bohóckodott, ha valakinek rossz kedve volt, azonnal felvidította. – És kis leleményes csibész is – veszi át a szót az édesapa, aki felemlegeti, hogy fia már általánosban öt forintért rajzolt tollal tetoválásokat osztálytársainak. – Eget rengető nagy csibészségeket sosem csinált. Mindig mondtam neki, hogy semmi értelme eltitkolnia a komiszságait. „Fiam, amire készülsz, azon már én rég túlvagyok”, figyelmeztettem nevetve.
Ackermann Jolán szerint a fiú anyás volt, neki mondta el, ha valami nyomta a lelkét. Nem akarta, hogy ideges legyen, izguljon miatta. Bizalmi viszony volt mindnyájuk között. – Mindig szólt, írt egy sms-t, még akkor is, ha csak tíz percet késett. Ha lemerült a telefonja, akkor elkérte egy barátjáét, hogy értesítsen. Nagyon figyelt rám – meséli kezeit tördelve az édesanya.
Dávid tizennyolc éves volt, amikor eltűnt. Épphogy leérettségizett és elkezdett környezetvédelmet és vízgazdálkodást tanulni. Sok kísérletet megmutatott a szüleinek, élvezte, ha a természetben lehet, élvezte a kutatásokat.
Az a bizonyos nap, 2009. szeptember 11-e átlagosnak indult. Ackermannék tudták, hogy Dávid a Margit-szigetre készül, hogy találkozzon barátnőjével, Ágival, aki több hónapos külföldi tanulmányútra indult Új-Zélandra a következő héten. Dávid elmondása szerint az volt a tervük, hogy a szigeten találkoznak, majd onnan elmennek megnézni az ARC-kiállítást. – Mondtam a fiamnak, hogy menjen nyugodtan, de előtte, vagyis iskola után, jöjjön haza, ebédeljen meg és adjon enni a kutyának, Lolának – mesél a napról Ackermann Jolán.
Dávid így is tett, hazament, megebédelt, megetette Lolát, és hagyott még egy cetlit is édesanyjának, amin újra megerősítette, hogy a Margit-szigetre megy. – Fél ötkor hazamentem, pedig amúgy később szoktam, és pont belefutottam az ajtóban. Beszéltünk pár mondatot, majd elindult. Ekkor láttam utoljára – meséli az édesanya, aki ekkor már csak nehezen ejti ki a szavakat. József a segítségére siet, ő mesél tovább.
A beszámolók alapján Dávid háromnegyed hat és hat óra között ért a Margit-sziget mólójára. Meglepődött, mert csak barátnőjére számított, ám a lány nem volt egyedül. A fiatalember egy hatfős, sörözgető társaságot talált, amikor megérkezett. Ágin kívül egyiküket sem ismerte.
Az este további részéről nagyon ellentmondásos történetek születtek. Dávid barátnője a szülőknek azt mondta: Dávid „ittasan vagy valamilyen szer hatása alatt” érkezett a Margit-szigetre, egy flakont szorongatott, alig ismerte meg őt. A flakont emlegette a társaságból másik két fiatal is, Ági egykori barátja, a náluk idősebb Gábor és Ági egy barátnője is.
A csapattal lévő másik három fiatal viszont azt állította, Dávidnál semmiféle flakon nem volt, teljesen magánál volt, sőt, az este során körbeadott füves cigarettából sem szívott. Ezek a fiatalok számoltak be arról is, hogy a társaság még Dávid megérkezése előtt fent volt az idősebb fiú, Gábor lakásán, ahol sört és vodkát is ittak. Onnan vitték magukkal a füves cigarettát a Margit-szigetre.
Ezeket az információkat a család és az őket segítő magánnyomozó derítette ki.
Visszatérve az eltűnés napjára, a vészharang Dávid édesanyjában kondult meg először. – Amikor láttam, hogy már elmúlt nyolc óra, és Dávid ígérete ellenére nem jelentkezett még, elkezdtem aggódni. Próbáltam hívni, de a telefon nem kapcsolt. Ekkor már sejtettem, hogy valami baj van, mert ilyet még sosem csinált.
Az édesanya ekkor a fiú barátait kezdte el hívogatni, de senki sem tudta, hogy merre lehet. Ági telefonszámát ekkor még nem tudták, mivel a fiatalok csupán két-három hónapja találkozgattak. A megrémült szülők úgy döntöttek, nem tudnak mit tenni, várnak másnap reggelig, aztán elmennek a helyi rendőrkapitányságra. – Szombat reggel rögtön ott kezdtem, de elküldtek, hogy jöjjek vissza hétfőn, mert csak 72 óra múlva tudják elindítani a keresést – mondja Jolán, aki ekkor már saját elmondása szerint az őrület határán volt.
A szülőknek nem maradt más választásuk, feltörték fiuk számítógépét, és kikeresték a chat-beszélgetésekből Ági számát. A lány azonban nem volt nagy segítség. – Közölte, hogy ő azt hitte, Dávid már rég otthon van. Azt mondta nekünk, hogy a villamoson, mikor elindultak a kiállításra, vette csak észre, hogy Dávid nincs velük – mondja értetlenkedve az édesapa.
Ági ezután elutazott Új-Zélandra, és a telefonja már nem élt. Dávid szülei ezért megkeresték a lány családját, hogy kapcsolatba léphessenek vele. – Nem akart többször beszélni velünk. Azt mondta, hogy már „agyára megy az egész”.
Ackermannék ezután a rendőrségre próbáltak nyomást gyakorolni, hogy haladjon az ügy. Jolán az ORFK-nak írt levelet, aminek hatására kissé felgyorsult a kutatás, és a Nemzeti Nyomozó Iroda is felvette az ügyet. Ekkorra azonban már több hét telt el Dávid eltűnése óta, és a szülők attól tartottak, a nyomok kihűltek. – Dávid tárcáját már eltűnése másnapján megtalálták a szigeten, a Körzeti Megbízotti Iroda előtti padon, sértetlenül. Telefonját egy hajléktalan találta meg a mólótól ötven méterre, darabokban. Ennyi. Ennyit tudunk, ennyi nyom maradt a fiunk után – mondja széttárt karokkal az apa. – A Margit-szigeten több térfigyelő kamera is van, amivel nem jutottunk előbbre. Ugyanis a térfigyelő kamera merevlemezét nem az első napokban, hetekben, hanem csak másfél hónap múlva foglalta le a rendőrség, és csak akkor nézték meg. Addigra azonban a felvételek két-háromszor törlődtek, visszaállításuk pedig állítólag nem hozott eredményt.
Az eltűnést követő időszakban Ackermannék teleplakátolták az országot fiuk fényképével. Ekkor rengeteg telefonhívás érkezett, sokan látni vélték Dávidot. Természetes, hogy minden ilyen hívásra csapot-papot hátrahagyva ugrottak a szülők.
Dávid édesanyja ezt pár hónapig bírta csinálni, majd teljesen összeomlott. Szíve és idegrendszere nem bírta a folyamatos fájdalmat és kétségbeesést, a reménykedést, majd csalódást. Rohamok gyötörték, és lassan rájött, hogy kénytelen szakember segítségét kérni. Azóta is orvosi kezelés alatt áll. Az édesapán is nyomot hagytak a megpróbáltatások. Egy évvel Dávid eltűnése után tumort találtak a szervezetében.
Ahogy hallgatom őket, belegondolni is fájdalmas a helyzetükbe. Azt mondják, hogy a remény az, ami egyben gyilkolja is őket. – Legutóbb áprilisban jött egy hívás a nyíradonyi rendőrkapitányságról, hogy egy előállított fiatal Ackermann Dávidként mutatkozott be. Hajnali három óra harminchárom perc volt, és amilyen gyorsan csak tudtunk, elkezdtünk öltözni. Többször is fordítva vettem fel a ruhámat, azt sem tudtam, hova kapjak – meséli Jolán. – Már indultunk volna, amikor az elküldött fényképek alapján már gyanítható volt, hogy mégsem Dávid az, és a fiatalemberért jelentkezett is az édesapja. Mint kiderült, pszichiátriai beteg, aki már többször elszökött, és mindig másnak adta ki magát. Ez a remény is elszállt.
A szülők sosem adták fel. De hiába járták be többször keresztül-kasul a Margit-szigetet, forgattak fel minden követ, figyelték árgus szemekkel a hajléktalanokat, hátha felfedezik rajtuk Dávid ruháit, semmi sem hozott eredményt. Miközben erről beszélnek, meg-megállnak egy pillanatra, tapintható a fájdalmuk, így inkább megpróbálom a beszélgetést lezárni.
Szeptember tizenegyedikén lesz nyolc éve, hogy Dávid eltűnt. A szülei még mindig hazavárják, és addig nem nyugszanak, amíg ki nem derítik, mi is történt azon a zavaros nyári napon.
Ha valaki felismeri a képen látható fiatalembert, Ackermann Dávidot, kérjük lépjen kapcsolatba a rendőrséggel vagy a családdal.
