Nyáron még itt lőtték be magukat a villamosmegállóban – mondja egy férfi a Salgótarjáni utcában, kőhajításnyira attól az egykor teherpályaudvarként használt romos épülettől, amelyre ismeretlenek azt fújták fel festékszóróval, hogy „drogos g.cik, dögöljetek meg”.
– Most már nem járnak ide?
– Dehogynem. Itt mindenhol drogoznak, végig a Salgótarjáni utcán, végig a 37-es vonalán – mutat a messzeségbe, Kőbánya irányába. Arra van az immár hivatalosan is lebontásra ítélt Hős utca, a főváros talán legismertebb dizájnerdrog-lelőhelye. A X. kerület vezetésének tervei szerint egyébként egyebek között ezen a környéken – például a Pongrác úti lakótelepen –, vagy Kőbánya még ennél is eldugottabb szegleteiben adnának cserelakást azoknak, akiknek menniük kell a hírhedt telepről.
– És mi a helyzet arra? – fordulunk a nyolcadik kerület felé.
– Hát, menjen csak be a Népszínház utcába. Nyíltan kínálják majd kábítószerrel a dílerek, meglátja.
Hogy ez miért nem történt meg, arra a Teleki téri kocsmákban egyöntetű és egyáltalán nem meglepő választ adnak. Nyár óta folyamatosan jelen vannak a készenléti rendőrök a Népszínház utcában. A pultosok meg sem kísérlik palástolni efelett érzett örömüket.
– Nincsenek itt se drogosok, se csövesek, se rosszarcúak, hála istennek, amióta megjelentek a rendőrök, és folyamatosan igazoltatnak mindenkit.
– Akkor ezek szerint korábban voltak itt sokan?
– Jó, hát vannak most is, de jönnek-mennek, nincs már az, hogy összeszemetelnek, -hánynak, -szarnak itt mindent.
– De csak itt posztolnak a rendőrök, a Népszínház utcában? Lejjebb, a régi teherpályaudvarnál már nem?
– Nem tudom, de az már egy másik dimenzió. Ez a látványosabb rész, itt sok rendőr van, az biztos!
– Andráska, nem alszunk! – szól rá egy másik kocsma pultosa az egyik elbóbiskolni készülő vendégére. Ezen a helyen is múlt időben beszélnek a drogosokról.
– Sokan jártak ide is, de kiszűrtük őket – kopogja le.
– Hogyan?
– Nem engedtük, hogy a WC-ben lőjék be magukat. Nagyon sok tűt találtunk egy időben, de aztán amikor jött valaki, egyből ment a mosdóba, és láttuk rajta, hát, hogy is mondjam, hogy olyan, akkor mondtuk, hogy lehet menni, úgyhogy most nincsenek – kopogja le ismét.
– Helyiek jöttek?
– Én úgy tudom, főleg Hős utcaiak voltak. Gyakran jönnek be hozzánk a rendőrök, ők azt mondták, hogy a polgármester kiadta nekik, hogy a Népszínház utcát meg kell tisztítani.
Valóban: a készenléti rendőrök jellegzetes bordó-sötétkék egyenruhája majdnem ugyanolyan gyakori látnivaló errefelé, mint az utcafrontokra kitűzött arany-zöld Józsefváros-zászló. Persze vállalkozók mindig vannak: egy, a 37-esről leszálló, fogatlan lány olyan nyugodtan gyújt rá a melegítőfelsőjéből kivett spanglira a Teleki tér közepén, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
A teherpályaudvar elhagyatott épületében nem találkozunk senkivel, de az eldobált fecskendőtokok, a helyenként sípcsontközépig érő palacktenger, az egykori MÁV-irodák sarkaiba, azaz szélvédett helyre húzott matracok, na és persze a grillsütőnek használt, oldalra borított bevásárlókocsik jelzik, hogy néha azért van itt élet.
– Kunyhókat építenek maguknak ajtóból odabent, mert hát fáznak. Meg sokan járnak ide, hogy elvigyék magukkal a gerendákat. Aztán eltüzelik otthon – mondja a cikkünk elején megszólaló férfi. Körbenézünk odabent, és a repedéseken keresztülnézve látjuk az évek óta ki nem nyitó, milliárdokból felhúzott Sorsok Háza múzeumot. A Kőbányai úti megállóban pedig, ahol három kamasz épp egy kövér spanglit füstöl el, és ahol nyálát folyatva száll le és indul meg a Hős utca felé egy felnyírt hajú férfi, az MTK felújított stadionjának fehérsége ragyog.
– Bátyja, hallod! Nem tudnál adni olyan ezerkettőt? Vonatjegyre kéne! – kérdezi egy dülöngélő fiú a 37-es villamos pongráctelepi megállójában. Zavartan hunyorog, körülbelül mintha egy sűrű szövésű szúnyoghálón keresztül próbálná nézni a világot.
– Hová utazol?
– Egerbe, de az se baj, ha csak annyit adsz, hogy legalább Tatabányáig eljussak.
Mi inkább Moldova György író, Kovács Kokó István bokszoló, Kökény Beatrix kézilabdázó, Maróth Miklós akadémikus és Staller Cicciolina Ilona pornószínésznő egykori otthona, a Pongráctelep felé vesszük az irányt. Az egykor igencsak balhés környéknek számító házsoron most nagy a csend, és bizony a rend is. Ágyások a házak között, és nem szeméthegyek, uniós forrásból megvalósult felújításokat jelző táblák a falakon. Nincsenek befalazott ablakok és kormos peremű nyílászárók.
Három idős hölggyel beszélgetve kiderül, hogy ez csak a felszín.
– Pár hónapja vittek el egy dílert a szemközti házból, benne volt a hírekben is. Rengeteg pénz volt nála – mondja egyikük.
– Kábítószeresek is vannak itt?
– Jönnek a Hős utcából is, mennek innen is oda. Ezt az izét szívják, ezt a marihót vagy mit – mondja másikuk, hozzátéve, hogy a kutyafuttatót érdemes megnéznünk. Így is teszünk: rengeteg fecskendőt, pakettzacskót, gyógyszeres levelet találunk ott.
– Nem hülyék ezek, hogy odamennek, mert ott vaksötét van. Azt hiába veszi a kamera.
Itt egy kis vita támad.
– Működik egyáltalán az a kamera?
– Működik, csak azt hallottam, méghozzá jó helyről, hogy összesen egy ember van, aki nézné a képernyőket.
– Annál mondjuk jobb a helyzet, mint amikor a lépcsőházban szipuztak.
– A hetvenes években volt a legjobb. Akkor volt munka bőven. Most már nincs, és nem is akarnak dolgozni az emberek.
– Szomorú ez az egész nagyon.
A megállóban most egy idős férfival elegyedünk szóba. Egy kupac ruha mellett ül, külön megkér rá, hogy írjuk le, azt nem ő hagyta a padon.
– Vannak kábítószeresek, persze. Fütyülni kell a dílernek, az a jel. Füttyszóra lejön, hozza a drogot. Volt egy öreg kutyám, már haldoklott, amikor hallotta a füttyszót, összeszedte hát minden erejét, de nem neki szóltak. Tegnap halt meg, úgyhogy rettentő boldog vagyok.
A következő járathoz már hatan ülnek le a padon hagyott ruhakupac mellé. Három cigarettát és egy üveg bort adnak körbe egymás között. Egy ideig tántorognak, köpködnek, hangoskodnak.
– Mindennap itt vannak. Itt laknak szinte a megállóban, nagyon gázosak, hallod – mondja egy lila csíkos hajú lány.
Aztán megjön a 37-es, és nélkülük robog tovább a Hős utca felé. Úgy megnézik maguknak, mintha még sohasem látták volna.
