Molnár Antal: Versenyképességünk szenved csorbát hazaszeretet híján

A „középkori Szlovákia” mint elnevezés használata vagy a „dákoromán kontinuitás” kérdése a nehezen meghaladható konfliktusok közé tartozik, de a fiatalabb pozsonyi vagy bukaresti történészekkel könnyebb szót érteni — ad okot a bizakodásra a lapunknak adott interjúban a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetét január 1-jétől vezető Molnár Antal. A történész szerint Délkelet-Európában és a visegrádi országokat tekintve diplomáciánk irányvonala és a történettudományunk stratégiája valóban közös elvek mentén fogalmazódik meg.

Fotó: Kurucz Árpád

– A rendszerváltás után, bár sok új műhely jött létre, a Történettudományi Intézet megőrizte vezető szerepét.

– 1989–90-ben az intézeti kutatóhálózat válaszút elé került, de a politikai döntéshozók a megtartása mellett tették le voksukat. A megváltozott tudomány- és kultúrpolitikai elképzelések miatt az ezredforduló után a kutatóhálózat is megújításra szorult. A 2010-es évekre egy tisztulási folyamat is lezajlott, majd 2012-ben létrejött a korábban külön működő intézetek integrációja, vagyis hét bölcsészettudományi profilú intézetből megalakult a Bölcsészettudományi Kutatóközpont, amely a hosszú távú bölcsészeti alapkutatások meghatározó intézménye lett.

– Hogyan tudnak reagálni a történeti Magyarország utódállamaiban újra meg újra felbukkanó hamis nemzeti mítoszokra?

– Néhány konfliktus valóban nehezen haladható meg. Ilyen például a „középkori Szlovákia” mint elnevezés használata vagy a „dákoromán kontinuitás” kérdése. Ugyanakkor ezeknek az országoknak a történetírása is nyitott az európai történetírás felé, és generációváltás is történt. A fiatalabb történésznemzedékkel érezhetően könnyebb szót érteni. Ez a jelenség nagyon érdekesen mutatkozott meg a kolozsvári és a bukaresti akadémiai intézettel való kapcsolatunkban: az előbbiekkel kicsit hűvösebb volt a viszony, mert ott az idősebb nemzedék dolgozott, akiket óhatatlanul jobban befolyásolt a Ceausescu-éra hivatalos történelemszemlélete, míg a bukarestiekkel már jó ideje kiváló az együttműködés. Ezeket az ellentéteket, ha teljesen áthidalni nem is tudjuk, de keressük azokat a témákat, amelyekben lehetséges a közös gondolkodás. Ez egy lassú építkezés.

– Viszont a jelek szerint a magyar tudomány és a politika céljai azonosak.

– A délkelet-európai régióban és a visegrádi országok tekintetében a magyar diplomácia irányvonala és a magyar történettudomány stratégiája valóban közös elvek mentén fogalmazódik meg.

– Például?

– Szorosan együttműködünk a lengyel–magyar Waclaw Felczak Alapítvánnyal, amely számos kiadványunkat és programunkat támogatja. A 2010-es évek elejétől szorosan együtt dolgozunk a horvát történetkutató intézményekkel, bizonyos értelemben előkészítve a diplomáciai kézfogást. Emellett a Külgazdasági és Külügyminisztérium stratégiai partnerei vagyunk a nyugat-balkáni tudományos programok szervezésében.

– Gyakran éri az a vád a bölcsészettel foglalkozó intézményeket, hogy a valóságtól elszakadva, elefántcsonttoronyba zárkózva működnek.

– Ez olyannyira nem igaz, hogy az intézetet 2011 és 2018 között igazgató Fodor Pál szervezőmunkájának köszönhetően gyakorlatilag nincs ma Magyarországon olyan közgyűjtemény, egyetemi tanszék, régebben vagy újonnan alapított kutatóintézet, amellyel ne lenne stratégiai együttműködésünk, amellyel ne szerveznénk közös programokat. Rendszeres együttműködő partnerünk a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Veritas Intézet, állami és egyházi egyetemek. A Történettudományi Intézet egyfajta koordináló szerve is a magyar történettudománynak: természetes, hogy bizonyos szálak nálunk futnak össze, egyes szervezések tőlünk indulnak.

– Milyen apparátus tudja összhangba hozni a kutatásokat?

– Az intézetben mintegy száz kolléga dolgozik, ez egyedülálló lehetőséget biztosít hosszú távú, csapatmunkát igénylő alapkutatásokra. Mindig hangsúlyozom: mi a magyar nemzeti történelem egészét kutatjuk, az őstörténettől a rendszerváltásig. Igazgatói pályázatom egyik sarokpontja volt, hogy az egyéni teljesítmények mellett tovább ösztönözzem a Történettudományi Intézeten belüli együttműködést, amely néhány kiemelt, nagyobb projekt esetében kiváló lehetőséget jelenthet.

– A kutatók közötti kölcsönhatás minden korban a tudomány legfontosabb mozgató ereje volt. Mi az, ami a hazai bölcsészetben a legnagyobb visszahúzó erőt jelenti?

– Talán legnagyobb hibánk a kishitűség, ezen kell a legtöbbet változtatni. A szakmai környezet ismeretében bátran kijelenthetem: merjünk nagyok lenni. Az akadémiai intézetek tudományos lehetősége, hogy regionális keretek között vizsgálják a kultúrát és a történelmet, és ezzel Közép-Európa vezető szakmai erejévé váljanak. Erre nagyon komoly esélyünk van: a környező országokban sehol nincs még egy olyan tudományos intézmény, amelyben minden térségbeli ország nyelvét tudó, kultúráját jól ismerő kollégák dolgoznak. A magyar történettudomány hagyományaira építve az intézet ezt a vezető szerepet tovább erősítette, az angol nyelvű könyvkiadásunk és az idegen nyelvű folyóiratok révén mindez a nemzetközi tudósközönség számára is elérhető.

– Hogyan látja a Történettudományi Intézet szempontjából az akadémiai intézményrendszer reformját?

– Egy régi latin mondás szerint ecclesia semper reformanda est, azaz az egyház mindig megújításra szorul. Kétségtelen, hogy a kutatóintézet is állandó reformokkal, önvizsgálattal tud hatékonyan működni. Ezt segítette a kétszer hetes bizottság, amely javasolta az intézményrendszer átvilágítását. A vizsgálatot elvégeztük, az eredményeket továbbítottuk. Azonban az intézet új finanszírozási rendszere a jövő szempontjából komoly kérdéseket vet föl.

– ­Működési nehézségeket okoz?

– Az első alapvető kérdést az jelenti, hogy a korábbi években rendelkezésre álló, a kutatóhálózat finanszírozását lehetővé tevő költségvetési keret összege nyitott pályázatban más intézmények számára is hozzáférhetővé vált. Egyetemek, állami kutatóintézetek és állami alapítványi kutatóintézetek is megpályázhatják az akadémiai intézeteken kívül. Könnyű belátni, hogy ez az akadémiai intézetek számára a finanszírozás csökkenését fogja jelenteni. Az elmúlt években bizonyos, korábban pályázati úton megszerzett források beépültek az intézmény dologi költségei közé. Ezek közül a legfontosabb a folyóirat-kiadás: a Történelmi Szemle, a Világtörténet és a Hungarian Historical Review megjelentetése. A pénz visszatartásával praktikusan megszűnt létezni a magyar történettudomány három legfontosabb folyóirata. A fő probléma nem a költségvetésünk megnyitása más intézmények előtt, hanem hogy egyenlőtlen a verseny, hiszen az egyetemek, állami kutatóintézetek alapfinanszírozása megoldott, ők csupán a kutatásai­kat finanszíroznák ebből a keretből.

– De egyéb pályázatokon azért indulhatnak az intézetek?

– Nem, hiszen a jelenleg hatályos ajánlás kimondja, hogy nem létezik párhuzamos finanszírozás. És az is biztos, hogy ilyen körülmények között az akadémiai intézetek nem tudnak versenyképes ajánlatot tenni. De efféle, az egész intézményhálózat alapfinanszírozását pályázati alapra helyező finanszírozási modell másutt nincs is, a világon minden tudományos kutatóintézet alapfinanszírozását megoldja a fenntartó.

– Hogyan lehetne közérthetően megfogalmazni a kutatóközpont társadalmi hasznát?

– A Bölcsészettudományi Kutatóközpont és azon belül a Történettudományi Intézet hivatása és alapfeladata szerint a magyar nemzeti kultúra történeti vonatkozásaival foglalkozik. Az elmúlt időszakban évente ötven-hetven könyvet jelentettek meg a munkatársak. Ennek a tudományos tevékenységnek a haszna első látásra nem mérhető közvetlen GDP-növekedéssel. De azon érdemes elgondolkozni, hogy a nemzetmegtartó erőt a nemzeti kultúra jelenti. Ha azt akarjuk, hogy azok a fiatalok, akik orvosként, mérnökként Magyarországon szereztek képesítést, itthon maradjanak, ismerniük kell a nemzeti kultúrát, és a hazaszeretetet is el kell sajátítaniuk. Ennek az alapja valamiféle ismeret és érzelmi kötődés. Az ismeretek „előállítása” pedig a tudományos intézeteké. Ha ezt a szférát felszámoljuk, óhatatlanul a versenyképességünk szenved csorbát.