Időnként egy jó szó is csodát tehet

Ha nincs gyomorgörcsöd, ha nem izzad a tenyered és nem szorít a mellkasod, nem volt igazi kapcsolatod a vonal másik végén lévő személlyel — vélik a gyermekekkel és fiatal felnőttekkel foglalkozó Kék Vonal lelkisegély-szolgálat önkéntesei, akikhez évente közel negyvenezer hívás érkezik. Van, hogy a hívó csak beszélgetni akar, máskor egy otthonról elmenekülő gyermek vagy egy megerőszakolt lány van a vonal túloldalán.

A lelkisegély-szolgálat ügyeletesei évente több tízezer hívást fogadnak Fotó: Kurucz Árpád

Tavaly félezer hívónk volt, akik nemi identitással vagy szexuális orientációval kapcsolatos kérdéssel fordultak hozzánk. Több mint kétszáz alkalommal pedig – gyakran titkolt – terhességről gondolkodtunk velük együtt – említi a vaskos paksaméta egyik adatát egy huszonéves önkéntes, majd hozzáteszi: – Vannak olyan beszélgetések, amikor csupán az a feladatunk, hogy segítsünk rendet tenni a kusza gondolatok között és megnyugtatni a hívót, míg máskor egy éppen zajló gyászfolyamatban, egy veszteség esetén az a fontos, hogy a mázsás teherből néhány grammot letehessen nálunk.

– Amikor egyértelmű, hogy a hívónk veszélyben van, azonnali cselekvésre kell őt bírnunk – veszi át a szót a szakmai vezető, majd kiemeli: – Tavaly 73 alkalommal szerveztünk konkrét segítséget a hozzánk fordulók számára. Van, amikor azt kérjük, hogy válasszanak egy nevet, és hívjanak újra, mert olyan összetett a probléma, hogy azt nem lehet egyetlen hívással elintézni.

Ilyen esetekben például egy áldozattá vált lánynak a felvett név megkönnyíti a történtek elbeszélését, nekünk pedig a kísérést, nyomon követést. Az ilyen ügyeket nem tudom, de szerintem nem is szabad az irodában hagyni. Vannak, akik még az álmaimban is jelen vannak, pedig sosem láttam az arcukat – teszi hozzá.

Napjainkban mindössze hatvan önkéntes dolgozik az alapítványnál, akiktől két év elköteleződést kér a szervezet. Sokan már az elején lemorzsolódnak, a magas fluktuáció egyik oka, hogy olyan helyzetekkel, sorsokkal találják szemben magukat, amelyekben a saját életük köszön vissza.

– Amikor felveszed a telefont, nem tudsz felkészülni arra, hogy mi vár rád. Nincs a kijelzőn, hogy a vonal végén válófélben lévő szülők gyermeke, randierőszak vagy bántalmazás áldozata van, olyan valaki, aki épp elmenekült otthonról, vagy esetleg unatkozó tinédzserek hívnak. Ez olyan munka, ahol előbb-utóbb mindenkit megtalál a saját története, a gyermekkori, fiatalkori nehézségei, gyenge pontjai – figyelmeztet Csekeő Borbála.

A beszélgetések alatt az a legfontosabb, hogy a hívó azt érezze, itt figyelmet és időt is kap arra, amit meg akar osztani, így a kommunikáció legtöbbször nem is a kérdezz-felelek elve alapján zajlik.

– Célirányos kérdések helyett azt szoktuk kérdezni, hogy „Mesélnél még erről?”. Azok a gyerekek, akik hozzánk fordulnak, nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy megkérdezzék tőlük, hogyan érezték magukat akkor és milyen érzés most, mit érzett a másik, mit gondolnak erről a helyzetről és szerintük mi lenne a legjobb megoldás. A jó kérdés fokmérője tehát nem az, hogy kapsz-e rá választ vagy sem, hanem maga a beszélgetés.

Ha nem szorít a mellkasod, ha nem izzad a tenyered és nincs gombóc a torkodban, akkor nem is volt igazi kapcsolat a vonal másik végén lévő személlyel. Ám fontos, hogy lelkileg mindig eggyel feljebb kell lenned a hívónál – hangsúlyozza a szakember.

A dolgozók szerint nem kell ahhoz tipikus gyermekvédelmi esetnek lenni, hogy valaki veszélybe kerüljön. Sokszor kevésbé egyértelmű a veszélyeztetés, ezek hosszú folyamatok, amelyek sokféleképpen végződhetnek, ha nincs időben segítség vagy valahol félrecsúsznak a dolgok: az aszódi nevelőintézetben, valamelyik gyerekotthonban, a fiatalkorúak börtönében, olykor pedig tragédiával érnek véget.

– A szociális rendszer hálója számtalan esetben nem elég sűrű, sokszor későn vagy egyáltalán nem érkezik jelzés. Ráadásul a tipikus „nehéz körülmények között élők” mellett egy rendezett család gyermeke is éppúgy bajba kerülhet. Ennek számos jele van: megváltozik a viselkedése, elkezd hízni, fogyni, lógni az iskolából, romlik a teljesítménye, drogozni kezd.

Az öngyilkosságot fontolgatók nagy része ad jeleket, hogy nincs jól, az öngyilkosságot elkövetők nagy százalékának pedig van orvosi pecsétje arról, hogy depresszióban szenvedett. Egy-egy ilyen beszélgetés után mi is más füllel hallgatjuk a híreket – mondja Csekeő Borbála.

A segítőknek azt is meg kell tanulniuk, hogy a nehéz helyzetek hallatán ne a saját példáikat, tapasztalataikat sorolják. Ha mégis elindul egy „belső mozi”, azt a szupervizor segítségével dolgozhatják fel. Az ügyeleti idő alatt ugyanis pszichológusok segítik és kísérik a laikus segítők munkáját.

A délutáni műszak végén az önkéntesek nem rohannak el az irodából. Újratöltik a beszáradt, kávéfoltos bögréket, és végre van idő enni is. – Az első években sosem voltam egyedül, mindig volt mellettem egy másik önkéntes – aki azóta az időskorúak lelkisegély-szolgálatának a vezetője –, tőle tanultam az úgynevezett zsilipeléstechnikát: az ügyeleti blokk után hagytuk, hogy még forogjanak a hívások a fejünkben – avat be Csekeő Borbála, amikor kilépünk az irodából, majd azzal folytatja:

– Akkoriban egy csendes mellékutcában volt a székhelyünk, amíg kiértünk a forgalmas útig, addig fejben letettük az ott történteket. Egy sarokkal odébb öntudatlanul mi is másról kezdünk el beszélni.