„Úgyis megdöglesz, te fasiszta!”

A budapesti gyerekek a kitörés után kilőtt harckocsironcsok és holttestek között keresgélték, gyűjtögették a fegyvereket, kézigránátokat, hogy majd a kommunisták letartóztathassák és felakaszthassák őket fegyverbirtoklásért. Sebes Emil a második világháború idején az Attila úton lakott, amely 1945 január végén frontvonal volt, hiszen a Vérmező Krisztina körút felőli részét már megszállták a szovjetek. Az ostromról, a vitorlázógépek szétszereléséről és a koholt vádakról beszélgettünk.

Az egykori repülőmérnök lelkes hagyományőrzőként rendszeresen végigjárja a hatvan kilométeres Kitörés emléktúrát Fotó: Bach Máté

– Minket hazaszeretetre neveltek az iskolában, tizenhárom évesen pedig már minden vasárnap vittek levente-kiképzésre. A szovjetek már elfoglalták a város nagy részét, amikor jött a leventeoktatónk, és közölte, hogy riadó van, ezért mindenki egyenruhában gyülekezzen a tornateremben.

A Vérmezőre leszállt egy német futárrepülőgép, és akkor tudtuk meg, hogy éjjel érkeznek majd az utánpótlást – élelmiszert, benzint vagy lőszert, páncélöklöt – szállító vitorlázógépek. 1945 január­jában a Várnegyedbe visszaszorult német–magyar alakulatoknak szinte minden élelmük, lőszerük és benzinük elfogyott. Mindenki kapott egy nagy akkumulátoros lámpát, ezeket az Attila út mentén kellett elhelyeznünk, hogy a budai hegyek felől érkező gépek lássák, hová kell leszállni – idézte fel az események kezdetét.

Leventeként az volt a feladatuk, hogy lebontsák a földet ért vitorlázógép szárnyait, ezzel helyet csinálva a következőnek. Tíz perc alatt képezték ki őket erre a feladatra. Sebes Emil mindmáig megőrizte a szárnycsapszeget, a kulcsot és a lámpát, amit akkor kapott.

– Kaptunk kakaót, kekszet és persze csavarhúzót is. Először jött egy Storch futárrepülőgép, amely füstgránátokat dobott a Vérmezőre, hogy ne lássanak a szovjetek, majd kettesével érkeztek a vitorlázógépek.

Nagy csattanást hallottunk, odarohantunk és csavaroztunk. Volt egy liszttel teli repülő, amely egy épületbe ütközött, a pilótája szörnyethalt, egy másik átperdült a tengelyén, kézigránát és páncélököl lehetett a rakománya, mert felrobbant. És persze közben lőtték őket. Így dolgoztunk, amíg a szovjetek le nem dobtak egy sztálingyertyát (világítóbombát), és nappali világosság lett. Ekkor kezdték a Kis-Svábhegyről aknázni a Vérmezőt. Nemsokára hangszóróval bemondták, hogy „Kinder weg!”, mi elfutottunk, és többé már nem jöttek vitorlázógépek, csak ejtőernyősök – idézte fel vendéglátónk a drámai eseményeket.

Sebes szerint nagyjából nyolcvan vitorlázógép jött, ebből húsz pusztulhatott el. A szállítmányt felrakták egy teherautóra, a gyerekpilóta kiszállt és jelentkezett egy parancsnoknál, azzal, hogy „Sieg Heil, teljesítettem a parancsot”.

– Akkor kezdtek el aknázni, a parancsnok mindkét lábát leszakította egy akna, a gyermekpilóta, Charlie pedig szilánkot kapott. Öt gyermeket raktak fel akkor a motorkerékpár oldalkocsijára, és felvitték édesanyámhoz a Sziklakórházba. Egy zsidó orvos dolgozott ott munkaszolgálatosként, és megszidta Charlie-t, hogy miért nem ment inkább a kinderlandba játszani, mire ő az felelte: „De ott nem kaphattam volna a Führertől Vaskeresztet.”

Charlie-nak amputálni akarták a lábát, Emil édesanyja mentette meg az életét a titokban szerzett penicillinnel. Filmbe illő a történet végkifejlete, hisz később a Kádár-korban Emil és Charlie családostul sokszor találkozott a Balaton partján, és a 90-es években a Vérmezőre is visszatértek.

Sebes Emil édesanyja 1942–43-ban a Kijev–Budapest kórházvonaton dolgozott ápolónővérként, Horthy Istvánnéval együtt. Később mindketten a Sziklakórházba kerültek, ami csak pár lépésre volt Sebesék Attila utcai lakásától. A harcok kezdetén HÉV-vel hozták be Budafokról a sebesülteket, akkor már aknavetővel lőttek a Vérmezőre is. A kamaszoknak leventeként aknavetőt kellett megtölteniük, amelyet egy őrmester állított be. A találatokat rádión jelentették, majd el kellett iszkolniuk, hisz az oroszok bemérték őket és válaszul visszalőttek.

Ha eltévedt lovat láttak, szóltak az épületük posztjának, aki bevitte az állatot az épület mosókonyhájába, lelőtte, majd légóbaltával feltrancsírozta. Ha nem lett volna a sok elkóborolt ló – melyek nagyrészt leszerelt alakulatoktól származtak –, sokkal többen haltak volna éhen az ostrom idején. Sebesék lakásába német katonák mentek be, kitörték a falat csákánnyal, és géppuskát állítottak a dohányzóasztalukra. Amikor számonkérte az egyik katonát, hogy miért dobta be a karácsonyfát a kádba, amivel összetörte a díszeit, a katona azt mondta neki, hogy „itt még sok minden fog összetörni”.

Elevenen elégetve

– Várták a csodafegyvert vagy azt, hogy a Konrad-hadműveletekkel felszabadítják őket – ez utóbbinak volt némi valóságalapja, mert a kitörők végül eljutottak a német vonalakig. Fanatizálták őket, a gyermekpilótáknak azt ígérték, hogy a készülő sugárhajtásos gépekre lesznek kiképezve. Nálunk sok osztrák tiszt fordult meg, akik azt mondogatták, hogy Sztálingrádnál már eldőlt minden. De a többiek sem voltak hülyék, látták, hogy nincs lőszerük, és itt kellett hagyniuk a sebesültjeiket is. Féltek az SS-től, nem beszéltek erről nyíltan – mondja Sebes Emil a katonák moráljáról.

– Amikor bejelentették, hogy hajnalban kitörnek, mindent otthagytak, gyalogsági ásót, pokrócot, gázálarcot. Csak lőszert és egynapi ételt vihettek magukkal. A Balta közben valóságos gázálarchegyek voltak, felértek az emeleti ablakokig. Sorban álltak a harckocsik, üzemképes rohamlövegek, amelyeket tönkre kellett ten­niük, mert alig érkezett benzin a szállítmányokkal. Egy német katona petróleumlámpánál húzta ki a leltárból a leadott felszerelést, ami furcsa volt, hisz úgyis ment meghalni.

Mi, gyermekek hazahoztuk az ásókat, felszerelést, mert majd jó lesz cserkészkedni.

A Sziklakórházból szovjet parancsra kihozták a sebesülteket a Lovas útra, benzinnel leöntötték és rakétapisztollyal meggyújtották, elevenen elégették őket. A házakból is ki kellett vinnünk az ottmaradt katonákat, azt mondták, a Vöröskereszt jön értük. De járőr jött, és aki járni tudott, azt elvitték, a mozgásképteleneket pedig agyonlőtték. Ennek szemtanúja voltam – idézte fel Emil a legsötétebb emlékeit.

A kitörés éjszakája után reggelre elcsendesedett a város. Nem kellett sokáig várni a zabráló szovjet katonákra, akiknek a csajkája drótra fűzött amerikai húskonzervből állt, a derékszíjuk pedig német volt, csak kireszelték belőle a sast és a „Gott mit uns” feliratot. Sebesék óvóhelyén mindenkit a falhoz állítottak, Csortosnak letépték az arany zsebóráját, és amikor az orosz katona felnyitotta, az zenélni kezdett, a katona pedig ijedtében nagyot ugrott. Bujkáló katonákat kerestek, mindenkit megmotoztak. Később kivezényelték őket, hogy temessék el a holttesteket és a roncsokat.

A sok sebesült, akiket agyonlőttek az oroszok, mindmáig ott hever az Attila út alatt, a háború egyéb roncsaival együtt.

Sebesék házának pincéjében egy aggregátort hagytak a németek – az működtette a rádióikat –, a fiú ebből egy motort készített, és ezzel a hazai motorcsónak-versenyzés egyik első meghonosítója lett. Később világcsúcstartó, több világbajnokságot is nyert.

Gumibottal verte szét

– Megdöbbentem, amikor a rendszerváltás után megtudtam, hogy engem 1984-ig még figyeltek! 1948-ban vádoltak meg a „Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló csoportos fegyveres szervezkedéssel”, pedig csak annyi volt a bűnünk, hogy cserkészkedtünk. Titokban jártunk kirándulni, ahol a világháború idején összegyűjtött fegyverekkel néha lőttünk is. Nem tudtuk, hogy beépült közénk valaki. Két cserkészbarátomat felakasztották, a többiek 15 évet kaptak, nekem meg azt üvöltötték az arcomba az Andrássy út 60.-ban, hogy „Nyakkendőt kapsz, úgyis megdöglesz, te fasiszta!”.

Sebesékhez hajnal háromkor csöngettek be a bőrkabátos ávósok, akik házkutatást tartottak. Emilt, aki ezután huszonnyolc napot töltött vizsgálati fogságban, majd kilenc hónapot a kistarcsai internálótáborban, a cserkészmorál mentette meg.

– Mindig felvittem a szenet egy tolókocsis néninek, ezért megvolt az ő pincekulcsa is. Amikor lementünk, hogy átvizsgálják a pincénket, nem a miénket nyitottam ki, ahol valóban volt egy láda Vécsey kézigránát meg egy Király géppisztoly.

Az aknakereső mégis megszólalt, akkor nyakon vertek, el is ájultam, de csak egy rozsdás, régi fejszét találtak a szénben. Minden hajnalban elém tettek egy papírt, hogy írjam alá, mert a többiek már vallottak. Persze tudtuk, hogy ez hülyeség, mivel a csöveken morzéztunk, jeleztük egymásnak a fejleményeket. Ezt észrevették, ezért az egyik pribék bejött és megkérdezte: jobb- vagy balkezes vagyok?

Kérte, hogy tegyem ki a jobb mutatóujjamat az asztalra, majd szétverte a gumibotjával. Nyílt törés volt, még ma is látszanak a nyomok – mutatja Sebes Emil a forradásokat –, majd azt mondta nekem: „Ezzel már nem fogsz az elvtársakra lőni, ezentúl mindennap manikűrözünk.”

Fotók: Bach Máté