„Tisztelt gyászoló család! Tisztelt gyászoló közösség!
A mai napon Kelemen Levente barátunktól, Isten alázatos szolgájától, nemzeti összetartozásunk nemes napszámosától és a büszke székely huszártól búcsút kell vennünk e földi világban!
Aki nem ismerte Leventét, megtudhatja, hogy milyen ember volt ő, ha elolvassa az utolsó huszár szabályzatban azt a regulát, mely szerint a huszár jóságos természet mellett bátor szívű, […] aki a legválságosabb helyzetben is merész elhatározásra jut, azt nyomban tettel követi, és nem ismer nehézséget. Az a harcos , akiben a váratlan vakmerőség a kiszámított cselekedettel […] és a kitartás az időben való távozással egyesülten nyilatkozik meg.
Akik ismertük Kelemen Leventét, pontosan tudjuk, hogy ő ilyen volt. Bár gyötör bennünket az érzés, hogy Levente most idő előtt távozik, de tudjuk, hogy a regulát ezúttal sem szegte meg, mert az Idő urai soha nem mi vagyunk, hanem mindig a Teremtőnk, aki mindannyiunkat útra indított, és egyszer magához hív.
Kelemen Levente tiszteletes úr bátor ember volt, mert 1985-ben olyan időkben szegődött Isten szolgájává, amikor a világi hatalom el akarta tiltani az embert az Istentől, majd olyan időkben kezdte meg unitárius lelkészi szolgálatát 1990-ben, amikor nemcsak a szabadság reménye született újjá, hanem a történelem palackjából kiszabadult az a korszellem is, amely immár nem csupán elszakítani akarja az embert az Istentől, de meg is akarja ölni benne Isten lelkét.

A színtiszta székely Homoródújfaluban napvilágot látott Kelemen Levente egyike volt azon hárommillió magyarnak, akiknek az elődei feje fölött átléptek az államhatárok, és akiket nemzeti rabságra ítélt a történelem. Kelemen Levente tudta, hogy miként lehet lélekben kiszabadulni ebből a rabságból: hitt benne, hogy a magyarság összetartozása erősebbnek bizonyul, mint azok az erők, amelyek szét akarják szakítani a nemzetet, és tett is érte, hogy így legyen.
A Példabeszédek jó ismerőjeként Kelemen Levente érezte a szívbe írt törvény súlyát. A szülőföld törvényét.