A Magyarságkutató Intézet honlapján elérhető történelmi visszatekintés szerint III. András magyar király (1290–1301) halálát már a kortársak is korszakos jelentőségűnek tekintették. Ákos nembeli István nádor egy 1303-ban kelt oklevelének elhíresült mondatai szerint: „Miután meghalt András, Magyarország jeles királya… az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának nemzetségéből… sarjadt… [az ország népei] azon gondolkoztak: hogyan és miképpen találhatnának maguknak az isteni kegyelem gondoskodása folytán a szent király véréből származó új uralkodót.”
Választék volt bőven, hiszen az évszázadok során az Árpád-dinasztia leányai minden addig valamilyen jelentőségre szert tett európai uralkodócsaládba beházasodtak, utódokat hagyva maguk után. E leszármazottak közül jelentkezőben sem volt hiány, s a tartományúri megosztottságban élő Magyar Királyságban a lehető legnagyobb hatalom megszerzésére törekvő oligarchák saját reménybeli előbbre jutásuk érdekében döntöttek egyik vagy másik jelölt mellett.
Fotó: János Thuróczy – Chronica Hungarorum (wikipédia)
Az aspiránsok közül leggyorsabban cselekvő I. (Anjou) Károly (1301–1342) már túlesett első – noha nem törvényes – koronázásán, amikor a magyar főpapok és bárók egy csoportja II. Vencel cseh (1278–1305) és lengyel királyhoz (1300–1305) díszes küldöttséget menesztett Csehországba. Krónikás hagyomány szerint a magyarok neki ajánlották fel a magyar trónt, de ő azt nem akarta elfogadni, hanem IV. Béla (1235–1270) ükunokáját, III. András király leányának a jegyesét, azaz a saját „fiát átadta a magyaroknak természetes királyukként egy bizonyos Godin nevű faluban… Azok pedig írásos szerződést készítettek, és hűségesküvel megerősítve egyhangúlag elfogadták őt. Ezután hangosan a Te Deum laudamust zengve Fehérvárra, a királyi városba vonultak, ahol János kalocsai érsek… tiszteletteljesen megkoronázta őt.”
Vencel 1301. augusztus 27-én történt megkoronázásával előállt tehát az a helyzet, hogy az országnak két királya is volt, de koronázása hiányossága miatt egyik sem volt törvényes uralkodó. A magyar krónikás hagyomány szerint ugyanis „az említett király, akit a magyarok Lászlónak hívtak, Budán élt már, a bárók egyetlen várat, semmiféle hatalmat vagy tisztséget, semmiféle királyi jogot nem adtak meg neki, ahogyan a gyermek Károlynak sem; de az ország egyik része Károlyt, a másik Lászlót szólította királynak, de csak névleg, nem ténylegesen, a királyi hatalom vagy felség elfogadásával.”
