„Az év utolsó napján meglátogattuk Petit, és csak jó hírrel szolgálhatunk, ezért ez a viszontagságos év nekünk már nagyon jól végződött és jól is kezdődik. Az őrmester egészségi állapota sokat javult, ma már újra ehet!”
– írták a Facebook BRFK Információs Portálján a főkapitányság sajtótisztjei, akik videót tettek közzé a szenteste Újpesten összekaszabolt rendőrrel folytatott beszélgetésükről a Honvédkórházban.
L. Péter Sárospatakról Budapestre rendőrnek érkezett, és az édesapja is rendőr. Mint mondta, a vidéki szolgálat nem annyira pörgős, mint a fővárosi, hiszen vidéken előfordul olyan is, hogy havonta csak három-négy riasztás – a rendőrnyelvben „küldés” – történik, míg a fővárosban egy szolgálat alatt van ennyi, vagy éppen több küldésük. Péter az újpesti kapitányságon adta be a jelentkezési lapját, így oda is szerelt fel.
December 24-én reggel hat órakor vették fel a szolgálatot járőrtársával, Erikával, fél hét körül jött a riasztás, és indultak el a Kassai utcába, az adott címre. Odafelé arról beszélgettek Erikával, hogy mennyire szeretik a munkájukat, és hogy a szolgálatok pörgősek, soha nem unalmasak. Erika korábban objektumőr volt a II. kerületben, ám áthelyezték Újpestre, ahol volt már „futós” elfogása is. A körözött bűnözőt úgy tudták elfogni, hogy utánaszaladtak, de elkapták.
Péter magáról a megtámadásáról nem beszél a videóban, ám a következményekről igen. Elmondta,
érezte, hogy a hasán, a mellkasa alatt megszúrta a támadó, ám a sokktól fájdalmat egyáltalán nem érzett, ám azt látta, hogy súlyos a sérülése, mert óriási mennyiségű vért vesztett.
Azt tudta, hogy Erika biztonságban van, és eszébe jutott, hogy kint a szabad levegőn hideg van, lassabban vesztheti el a vérét, és lement a lépcsőkön a hatodik emeletről a földszintre. Menet közben
tudatosult benne, hogy belső vérzése van, és egyre inkább úgy érezte, meg fog halni.
Folyamatosan rádiózott, hogy küldjenek mentőt neki, mert elvérzik és meghal, majd el akart búcsúzni a családjától. Felhívta az édesanyját.
– Biztos voltam benne, hogy ezt nem élem túl, ezért mindenképp el akartam köszönni a szüleimtől. Felhívtam édesanyámat mobiltelefonon, és azt mondtam neki: „ne haragudj, de meg fogok halni”. Szerencsére nem ájultam el. Amikor leértem az utcára, odamentem a járőrautónkhoz, levettem a taktikai övemet a felszereléssel, rajta a fegyverrel és beraktam a járőrautónk hátsó ülése elé a padlóra, majd kulcsra zártam az autó ajtaját. Leültem a kocsi mellé, az abroncsnak támaszkodva és felhúztam a trikómat, hogy lássák a mentők, hol van a szúrás rajtam.
Azt csak utólag tudtam meg, hogy három szúrás érte a koponyámat, csontig hatolón, az egyik az eret is elérte. Onnan is sok vért vesztettem. Testszerte pedig még nyolcszor–tízszer megszúrt a támadó.
Megjöttek a XV. kerületi kollégák, odaadtam nekik a járőrautó kulcsát, és ők vették el a rádiómat. A mentőben a kórház felé tartva vesztettem el az eszméletemet, addig folyamatosan mondtam a mentőknek, mit érzek.
A parancsnokom a mentőben megtiltotta, hogy meghaljak, „Peti nem halhatsz meg”, mondta.
Utána még feldereng a műtő, maszkos, szemüveges orvosok. Aztán felébredtem, és akkor tudatosult bennem, hogy nem haltam meg – elevenítette fel L. Péter a történteket.
Az őt ért trauma ellenére az őrmester fejében meg se fordult, hogy leszereljen, felépülése után továbbra is rendőrként szeretne szolgálni. Mint mondta, az őt meglátogató tábornok – a BRFK főkapitánya, Terdik Tamás dandártábornok – is azt kérdezte tőle, hogy leszerel-e felépülése után, de neki is azt mondta: esze ágában sincs, Újpesten szeretne rendőrként továbbszolgálni.
Amikor Erika, a támadót halálos lövésekkel megfékező járőrtársa került szóba, Péter azt mondta: Erikát nagyon megviselték a történtek, és szerinte akkor fog átlendülni lelkiekben a történteken, amikor ő gyógyultan, a saját lábán kimegy majd a kórházból.
