– Tíz éve, pappá szentelésének ötvenedik évfordulója alkalmából gyalogos zarándoklatra indult, hogy felkeresse élete állomáshelyeit. Most, a hatvanadik évfordulón is tett valamilyen vállalást?
– Nem, mert száműzetésben élek, és úgy gondoltam, hogy ebben a helyzetben nem ünnepelhetek. Sokkal inkább annak van itt az ideje, hogy erőt kérjek a Jóistentől. Erőt ahhoz, hogy ezt az időszakot úgy tudjam túlélni, hogy lelkileg ne törjön össze, és emberségemben se változtasson meg. Éppen ezért nem akartam ünnepelni, de a háttérben, a tudtom nélkül a kedves munkatársaim és barátaim elkezdtek dolgozni, és megszervezték a gyémántmisét.
– Nem tudott az előkészületekről?
– Nem, de az utolsó két napon már sejtettem, hogy valami készül, csak azt nem tudtam pontosan, mi. Én csak annyit mondtam, hogy vasárnap reggel a megszokottak szerint misézni fogok a budapesti Szent Ferenc sebei templomban, így kívánok ünnepelni. Ők viszont megszervezték nekem a gyémántmisét, amivel hatalmas élményben részesítettek.
– Megérintette a pillanat?
– Ó, nagyon. Annyi barátom, ismerősöm jött el a szentmisére, hogy nem fértek be a templomba, becslések szerint kint és bent kétezren is lehettek. S a legnagyobb élmény az volt, hogy egyetlen ismeretlen arcot sem láttam. Ez pedig azért fontos, mert valamiképpen minden emberrel közös történetünk van, akivel csak egyszer is találkoztunk. A szentmisén röviden szóltam, és felsoroltam utam fontos állomásait, azokat, amikor a Jóisten beavatkozott az életembe. Az egyik misén részt vevő meg is jegyezte, hogy olyan elém tornyosuló akadályok voltak ezek, amelyekből talán egy is elegendő lehetett volna ahhoz, hogy feladjam. Soha nem tettem, de csak kívülről látszik az, hogy milyen csodálatos íve van ennek az életnek, belülről másképpen éltem ezt meg.
– Mielőtt sorra vesszük ezeket az akadályokat, meg kell kérdeznem, miért él száműzetésben?
– A rendszerváltás után Kelet-Európában, Magyarországon indult el újra a Betegápoló Irgalmasrend élete, szolgálata. Ez a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak köszönhető, mert az ottani szolgálat alatt döbbentem rá, hogy a szegény ember mennyire kiszolgáltatott, főleg, ha beteg, és ez a felismerés sarkallt cselekvésre 1997-ben. Ekkor elhatároztam, hogy felvételt kérek a Betegápoló Irgalmasrendbe. Szolgálni akartam azt a gyógyító kultúrát, ami a Betegápoló Irgalmasrendhez kötődik, aminek a központi üzenete a hospitalitas, a vendégszeretet.
– De még mindig nem világos, miért van száműzetésben.
– Amikor elindult Magyarországon a Betegápoló Irgalmasrend élete, akkor az volt a római központ szándéka, hogy a nyugati szerzetes testvérek segítséget adjanak a felzárkózáshoz. Minket az ausztriai rendtartományhoz rendeltek. Sokáig rendben is volt minden, csak sajnos napjainkra az osztrák szerzetesállomány kicserélődött. Eltűntek azok, akik közel harminc évvel ezelőtt örültek annak, hogy mi újrakezdtük az itteni munkát. Aztán egy évvel ezelőtt a mostani vezető a tartományi káptalanon felvetette, hogy a támogatásukra bízott cseh, szlovák és magyar szerzetes közösségeket az osztrák tartományhoz kell rendelni. Ez ellen felemeltem a szavam. Egész életemet az irgalmasrend magyar tartományának felépítésére szenteltem. Erre felfigyeltek a kormányzati szervek és a magyar társadalom is, segítségemre siettek. Büntetésként, amiért egy éve ellenszegültem, az osztrák vezetés leváltott a hazai intézményhálózat éléről. Azóta, ha úgy tetszik, száműzetésben élek Érden, egy magyar irgalmasrendi demens otthonban van kijelölt lakhatásom.
– Elérte az osztrák tartományvezetés a célját?
– Miután megtörtént az erről szóló bejelentés, ők senkivel nem tárgyaltak. Úgy viselkednek, mintha minket már magukhoz rendeltek volna, telephelyként.
– Az életrajzi adataiból kiderül, hogy húsz évvel a trianoni békediktátum aláírását követően, 1940. június 4-én született, néhány héttel a második bécsi döntés előtt. Van ebben valami sorsszerűség?
– Mindenképpen így élem meg, hiszen rendkívüli módon meghatározó számomra, hogy magyar vagyok, és éppen ezért nagyon fáj az igazságtalan trianoni döntés is. S erről én a legkeményebb kommunista időkben is nyíltan és nyilvánosan emlékeztem meg, persze senkit sem bántva és uszítva. S az igaztalan, jogtalan döntésekkel ráadásul azt a történelmi Magyar Királyságot sújtották, amely az egyedüli olyan államalakulat volt Európában, amely az előző évezredben létezett. Ezért is vagyok mérhetetlenül szomorú, amikor Brüsszelben jogállamisági kérdéseket feszegetnek Magyarország kapcsán. A hazaszeretetemmel kapcsolatban eszembe jut, hogy amikor néhány évvel ezelőtt a pozsonyi egyetemen díszdoktorrá avattak, akkor az előadásomat azzal kezdtem, hogy nacionalista magyar vagyok. Ekkor egy pillanat alatt „elfogyott a teremben a levegő”, és amikor a döbbenet kiült az arcokra, hozzátettem, hogy a szlovákokat szeretem. Meggyőződésem, hogy a Kárpát-medence népei vagy egymásra találnak, vagy „felszalámiznak” bennünket. S nemcsak nekünk lesz rosszabb, hanem a többi itt élő népnek is. Ennek kapcsán fel szoktam tenni a kérdést, hogy a Kárpát-medence népei mikor adnak hálát Szent István királyért? Neki köszönhető ugyanis, hogy a történelmi Magyarország nemzetei megmaradtak. S a Nyugat nemcsak ezt felejtette el a trianoni békediktátum meghozatalánál, hanem azt is, hogy mi állítottuk meg a tatárt és a törököt is. S miközben mi ezekben a harcokban elfogytunk, ők a hátunk mögött békességben éltek, és egymással területet szerző harcokat folytattak.
– Hol vészelte át családjával a második világháború poklát?
– Nem sok emlékem van arról az időszakról, így arról sem, hogy másfél éves koromban édesapámat elvesztettük. Ő a győri postaközpontban dolgozott, és munkavégzés közben elgázolta egy előre nem jelzett katonai vonat. Fájdalmas emlékem ugyanakkor, hogy láttam, amint a zsidókat fegyveresek hajtják Hegyeshalom felé, érintve a mi szigetközi falunkat is. Akkor már a nagyszüleimnél laktunk Győrzámolyban, és nagyanyámmal álltunk az út mellett sok falubelivel együtt. Arra lettem figyelmes, hogy nagyanyám kiránt négy embert a sorból, őket a családom megmentette. Ez rendkívül kockázatos volt, de többen megtették, dacára a fegyveres kíséretnek.
– Amire felcseperedett, már túl voltunk a második világháborún, és haladt előre a kommunista hatalomátvétel. Milyen gyermekkora volt az épülő diktatúra árnyékában?
– Azzal, hogy az édesapám halála miatt hamar az édesanyám szüleihez kerültünk, egy nagy család tagjai lettünk, ami az életemet nagyban meghatározta. Édesanyám legfiatalabb testvére alig néhány évvel volt idősebb nálam, és a többi gyerek is otthon volt. Nagyapám különös gondot fordított rám, és már ötéves koromban arról beszélt nekem, hogy: „Az élet ajándék, ami arra való, hogy, elajándékozzuk, hogy ne magunknak éljük. Ám ez csak akkor lehetséges, ha magunknál többre értékeljük a másik embert, mert akkor érdemesnek tartjuk arra, hogy érte odaadjuk az életünket”. Nagy hatással volt rám az iskola is. Első osztályos voltam, amikor a tanító néni az egyik órán bejelentette, hogy mindenki kisdobos lesz. Én, egyedüliként felálltam, és azt mondtam: Nem leszek kisdobos, mert katolikus keresztény vagyok. Az iskolában – ha jól emlékszem – én voltam az egyetlen, aki nem volt sem kisdobos, sem úttörő.
– Mikor és minek a hatására döntötte el, hogy pap lesz, és Isten szolgálatába áll?
– Már gyermekkoromban oly mértékben beletartoztam a falu keresztény világába, hogy nyolcéves koromban hajnali öt órakor én harangoztam a templomban, ébresztettem a falut. Ez számomra egy hősi feladat volt, amit örömmel vállaltam. Nagy szerepe volt a pappá válásomban annak is, hogy akkoriban az Esztergomi Egyházmegyéhez tartozó Szigetközbe nagyon sok jó papot internáltak, akik minden héten egyszer összegyűltek a mi falunkban. Kiváló plébánosunk fogta össze ezeket a papokat, akik zömmel éppen börtönből jöttek vagy oda készültek. Ezeken a találkozásokon már kisgyermekként ott voltam, figyeltem az ott folyó beszélgetéseket, és segítettem a kiszolgálásban. Nekem ezek valódi ünnepek voltak, s már akkor elhatároztam, hogy pap leszek, éspedig olyan, mint a találkozásokon részt vevő atyák voltak.
– Milyen utat kellett ehhez bejárnia?
– Az édesanyám sokáig nem ment férjhez, mert nem akarta, hogy rossz mostohaapám legyen. Nagyon jó volt vele a kapcsolatom, és már nyolcéves koromban felnőtté avatott, mert egy beszélgetésünk alkalmával úgy érveltem, hogy nekem adott igazat. Hagyott is kibontakozni, önálló életet éltem, de a továbbtanulásom eldöntésekor, egy pillanatra kivette a kezemből az irányítást.
– Mi történt?
– Akkoriban egyházi iskolába nem volt könnyű bekerülni. A kevés helyre sok volt a jelentkező. Ezért is jelentkeztem állami gimnáziumba. Amikor mentem beiratkozni, az édesanyám ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérjen. Busszal mentünk Győrbe, és a bencés iskola közelében szálltunk le. Anyám elkérte a bizonyítványomat, majd beküldött a templomba, hogy imádkozzak. Amikor visszajött, közölte, a bencéseknél fogsz tanulni. Kiderült, hogy felment az iskola dísztermébe, ahol folyt a beiratkozás. Egy hosszú asztalnál ott ült az iskola vezetősége. Anyám a középen ülőnek – aki az iskola igazgatója volt – odaadta a bizonyítványomat: „Szeretném, ha a fiam itt tanulhatna.” Az igazgató úr átlapozta a bizonyítványomat, és közölte: „Rendben, a fia ide fog iskolába járni”. Később tudtam meg, hogy az igazgató úr miattam valakit kihúzott a névsorból. Oly sokszor gondolok arra a gyerekre, hogy vajon mi lett vele? Én viszont mindent a Győri Bencés Gimnáziumnak és a bencés tanáraimnak köszönhetek. Még tandíjat sem kellett fizetnem. Amikor ezt később szóba hoztam az igazgató úrnál, csak annyit mondott: „Megéri”. Soha nem beszéltem senkinek arról, hogy pap szeretnék lenni, csak a hitoktatóm tudta. Amikor 1958-ban leérettségiztem, mentem az igazgató úrhoz, hogy megköszönjem támogatásukat, szeretetüket. Megkérdezte, hol tanulok tovább? Amikor közöltem, hogy teológiára megyek, az igazgató úr erre csak annyit mondott: „Ugye megmondtam, hogy megéri!”
– Közben lezajlott az 1956-os forradalom és szabadságharc.
– A bencéseknél délelőtt tanultunk, délután pedig forradalmárok voltunk. A hitoktatónk, Galambos Iréneusz atya a forradalomban főszereplő volt, akire nagyon büszkék voltunk. „Dagadt a mellünk”, amikor a forradalmárok keresték, mintha hozzánk jöttek volna. A súlyos ítéletet elkerülte, az utolsó pillanatig kitartva, sikerült nyugatra menekülnie. Később hazatért, és itthon is halt meg.
– Két évvel később, 1958-ban kezdte el az esztergomi papi szemináriumot. Hogy emlékszik vissza ezekre az évekre?
– Az iskola kezdetekor leültem anyámmal beszélgetni, férjhezmenetelt ajánlottam neki, mivel papként nem fogok tudni róla gondoskodni. Egyetértettünk a kiválasztott személyt illetően is. Ez a kedves ember a közelmúltban hunyt el, halála előtt pedig éveken át én gondoskodhattam róla. A szeminárium életem csoda ideje volt, mert ekkor csak a tanulás volt az egyetlen feladatom. A szemináriumra, mint intézményre nagy nyomás nehezedett, de a tanári kar megvédett bennünket a békepapok befolyásoló törekvéseitől.
– Hatvan éve, 1963-ban szentelték pappá. Hol kezdte a szolgálatot?
– A szeminárium után a professzoraim Rómába akartak küldeni posztgraduális képzésre, amire a Kádár János és a Vatikán között létrejött szerződés teremtett lehetőséget. A hatalom beintett, másként gondolta. Közölték az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye kormányzójával: az megy Rómába, akinek ezt az Állami Egyházügyi Hivatal engedélyezi. Róma helyett a Dorog-bánya lelkészségen kaptam segédlelkészi beosztást. Ott találkoztam egy másik Magyarországgal. Itt olyan helyzettel szembesültem, amit addig el sem tudtam képzelni. Ezek hatására köteleztem el magamat egy életre a legkisebbek, a szegények, a betegek és a fogyatékkal élők oldalán. Szegénységi fogadalmat tettem. Egy szent életű plébános mellett szolgáltam, szerény körülmények között éltünk, de mégis valóságos csodák történtek ott.
– Nem sokkal később új helyen folytatódott a szolgálata.
– A zugligeti Szent Család-plébániára helyeztek 1966-ban. Akkor az egyetemi tanulmányaimat folytattam, a doktorátusra készültem. Az egyik professzorom volt a kiszemelt áldozat, hogy közölje: az államérdekkel ellenkezik, hogy magasabb képesítést szerezzek. Két évvel később a pesti ferences templomba kerültem, itt szolgáltam 1977-ig. A templomigazgató a békepapi mozgalmat alapító Horváth Richárd volt. Karriert ígért, amit nem kértem, nem akartam nagy ember lenni, csak pap. Nemet mondtam, egyedül én „lógtam ki” a sorból, mégis felém fordult a legnagyobb bizalommal. Soha többé nem hozta elő a békemozgalmat. Ebben a templomban kezdem el azt az ifjúsági lelkipásztorkodást, amelynek fő vonulata a templomi konferenciabeszédek sora volt. Az egyetemista fiatalok nagy tömege miatt azonban végképp magamra vontam az államhatalom figyelmét.
– Nem lehetett könnyű az államszocializmus éveiben a papi szolgálat. Mennyire tartotta önön a szemét a hatalom?
– Már Dorogon is megfigyeltek, pláne később. Az utcán mindig jött utánam valaki, az arcukat is ismertem. Később jöttek a kihallgatások. Megpróbálták elvenni az ember önbizalmát, lendületét, valahol a lelkét, az enyémet nem tudták. Aztán 1976 októberében Lékai bíboros úr közölte velem, hogy civil állás után kell néznem, mert az Állami Egyházügyi Hivatal nem járul hozzá a további lelkipásztori működésemhez. Az ifjúsági munkát még elnézték, de azt már nem, hogy meghirdettem a fiatal házasok hittanát. Betelt a pohár. Végül „megkegyelmeztek”, és 1977. január 15-én Zugligetbe mehettem plébánosnak. Elsőként kerültem egy plébánia élére Budapesten, nem békepapként.
– Ahol valóságos csodát tett.
– Zugligetben létrehoztuk azt az egyházközséget, ami a szívemben élt. Ez azt jelentette, hogy a kereszténység a nem templomi élet és karitatív cselekedetek nélkül nem létezik. Zugligetben virágzó közösséget szerveztünk azzal a több száz egyetemistával, akik a pesti ferencesek templomából jöttek velem. Minden család levelet kapott, meghívót a templomi, majd az egyházi közösségünkbe. Közben létrehoztuk az első szociális hálót, ennek köszönhetően a XII. kerületben egyetlen ember sem maradt magára. Fél év múlva már nem fértünk el a templomban, így falakat bontottunk, templomot bővítettünk. Erre engedélyt nem kértünk, úgysem adtak volna. Ez a pezsgő plébániai élet a kíváncsi nyugat-európaiak találkozási helye lett, püspökök, professzorok érkeztek sokfelől. Ennek az egyházközségnek lett a szülötte a Magyar Máltai Szeretetszolgálat.
– Milyen munkák adódtak önök előtt?
– Először jöttek a keletnémet menekültek, egy nap alatt a semmiből ezer embert fogadtunk be és láttunk el. Ebben segített a tanácselnök és a párttitkár is, akik már korábban is felismerték elhivatott szolgálatunkat, és támogattak bennünket. Elbizonytalanodtam azonban, amikor a nyugatnémet nagykövet helyet kért tőlem a követség munkájának végzéséhez. Ez két okból is fejtörést okozott. Feltettem a kérdést, van-e erre helyünk? Csak templomunk volt. Másrészt úgy éreztem, ez a kérés a karitatív munkából a nagypolitikába vezet. Vállalható-e ez? Helmut Kohl német kancellár úrhoz fordultam. Pár óra múlva megérkezett a válasza: „Páter, beszéltem Gorbacsov úrral, s azt mondta, »a magyarok jó emberek!« Nekem ez elég volt, legyen elég önnek is.” Így lett a templomunk körfolyosóján kialakítva a követség hivatala, s lett a politika a karitász „szolgálóleánya”. Alighogy befejeződött a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak ez a vállalása, jött a romániai forradalom, berobbant a jugoszláviai háború, jöttek a természeti katasztrófák… S innen már nem volt megállás. Ma sincs megállás, mert a szomszédságunkban háború dúl.
– Mire a legbüszkébb a hat évtizedes szolgálatából?
– A legfontosabb, hogy az utat, amit az Isten hívására magam választottam, ma is járom. Nem tudott megállítani, sem eltéríteni egyetlen akadály sem. Az az ember járja az útját, akit a próbatételek nem tudnak legyőzni. Ezt a szemléletet nagyapámnak köszönhetem. Ő mondta, amikor utamra indultam: „Azért imádkozom, hogy ha befejezed a tanulmányaidat, nehogy azt gondold majd, hogy mindenki fölé emelkedtél. Maradj egyszerű és szerény!” Most is azért imádkozom, hogy a keresztemet hordozzam, ne tudjon megalázni, és megszabadulni se akarjak tőle.
– Nehéz időket élünk. Tavaly februárban a szomszédunkban kirobbant az orosz–ukrán háború, ami egyre durvább méreteket ölt. Magára hagyta az Isten az emberiséget?
– Ez eszembe sem jut. A háború gyalázatos dolog, az pedig különösen, hogy szinte az egész világ a háború mellé állt. Ekkora árulás nem fér bele az emberi életbe. Az embernek egyetlen esélye van, a szolgálat, és a háború ez ellen hat. Az ember békét csak akkor tud kötni, ha tud veszíteni, felejteni, megbocsátani.
Borítókép: Kozma Imre körülbelül kétezer ember előtt mutatta be a gyémántmiséjét (Fotó: Havran Zoltán)
