Itt élnek a föld legszebb női – a plasztikai sebész elárulta, miért

Nagy vihart kavart nemrégiben, hogy Hollandiában egy transzneműt választottak szépségkirálynőnek. A megosztó eset ismét ráirányította a figyelmet a „nemátalakító” műtétekre, és egyáltalán a gyakran még mindig „úri passzióként” számontartott plasztikai sebészetre. Mi a plasztikai sebészet valódi célja, mik a legdivatosabb trendek, van-e helye beavatkozásoknak a szépségversenyeken, és hogyan változik a szépségideál? Pataki Gergely plasztikai sebészt, a bangladesi fejüknél összenőtt sziámi ikrek szétválasztására létrejött misszió vezetőjét, számos szépségversenyek zsűrielnökét kérdeztük.

Fotó: Kurucz Árpád

– A plasztikai sebészet szépészeti ága talán közismertebb, kevesebb szó esik az úgynevezett helyreállító műtétekről. Mi a különbség a kettő között?

– A plasztikai sebészet két fő ága – az esztétikai és a helyreállító – elvileg különállónak tekinthető. A gyakorlatban viszont ez messze nem ennyire egyértelmű. Maga a „plasztika” kifejezés a görög „plasztikosz” – tehát „alakítani”, „formálni” – szóból származik, ennek megfelelően célja az emberi test alakítása és formálása. A nyelvújítás korabeli magyaros megfelelője a „képző sebészet”, mellyel kapcsolatban Balassa írt könyvet az 1800-as évek derekán. A rekonstrukciós plasztikai sebészet célja a működésében és megjelenésében normálisnak tekinthető állapot (újra)kialakítása vagy helyreállítása. Egy ki nem fejlődött – soha ki nem alakult – fül kialakítása didaktikailag konstrukciós műtét lenne, valójában azonban ezt is rekonstrukciós műtétnek hívjuk. Indoka lehet veleszületett vagy fejlődési rendellenesség (például ajak- vagy szájpadhasadék), trauma (pl. égési sérülés), vagy pedig a test megváltozásával járó kórkép, illetve gyógykezelés (így idetartozik a mellrák utáni emlőrekonstrukció is). A helyreállító plasztikai beavatkozásokra afféle „misztikumként” tekintenek a köztudatban, legitimitásukat pedig világszerte az is alátámasztja, hogy szigorú szabályozás mellett bizonyos esetekben államilag finanszírozottak.

Az emberiség igénye már évezredekkel ezelőtt megjelent plasztikai sebészeti módszerekre, a helyreállító eljárások fontossága mellett már nagyon korán felmerült a szükség az esztétikai beavatkozásokra is.

A műtétek ezen kettős tulajdonsága azonban általában soha nem volt elválasztható egymástól, a helyreállítás során mindig törekedtek a lehető legelfogadhatóbb megjelenés kialakítására, a pusztán esztétikai beavatkozásokkal pedig a lélek problémái álltak helyre.

Angolul „cosmetic”, azaz szó szerint „kozmetikai” jelzővel illetik azokat a beavatkozásokat, amelyek célja a funkcionális, normális és fizikailag egészséges állapot szépítése, tökéletesebbé tétele, adott esetben fiatalítása (ez gyakran egyet jelent a szépítéssel). Talán a kicsit megtévesztő megnevezés és az esztétikai motiváció együttese lehet az oka annak a széles körben elterjedt tévhitnek, miszerint plasztikai sebészeti ismeretekkel és tapasztalatokkal nem rendelkező specialisták, többek között kozmetikusok vagy bőrgyógyászok is végezhetnek olyan injekciós kezelésből álló beavatkozásokat – vagy rosszabb esetben akár kisműtéteket –, amelyek egyértelműen és kizárólag a plasztikai sebészet hatáskörébe tartoznak. Ma Magyarországon van olyan kozmetikus, aki hialuronsavas ajaknagyobbítást végez, és 2017 végéig még az ÁNTSZ sem tudott mit kezdeni vele. A lehető legtökéletesebb, ugyanakkor legtermészetesebb végeredményhez az alapvető orvosi felkészültség mellett elengedhetetlen a naprakész plasztikai sebészeti szaktudás, a szakma művelésével egyre inkább kifinomuló térlátás és formaérzék, továbbá a páciens egyéni anatómiai adottságait és igényeit figyelembe vevő tervezőképesség. 

Pataki Gergely. Fotó: Kurucz Árpád

A szépészeti beavatkozások klasszikus példája a mellnagyobbítás, amire sokan úgy gondolnak, mint „úri passzióra”: ha egy hölgy nem elégedett a méretével, akkor „csináltat nagyobbat”. 

Igen ám, de mi a helyzet akkor, ha az egyébként egészségesnek tekinthető mell térfogata, formája vagy állaga olyan lelki megpróbáltatást jelent a tulajdonosa számára, hogy emiatt mind nőként, mind pedig emberként kevesebbnek érzi magát? Mi a helyzet azokkal a mellfejlődési rendellenességgel élő nőkkel, akik kamaszkoruk óta látják és tudják, hogy „valami nem stimmel”, ám a problémájuk nem klasszikus értelemben vett betegség, „csupán” súlyos alaki eltérés? Mi a helyzet azokkal az édesanyákkal, akiknek egy vagy több szülés után annyira megváltozott a testük, hogy már furcsának és idegennek érzik, az ebből fakadó állandó lehangoltság pedig ördögi körbe kényszeríti őket, mert a családjuknak sem tudják a „régi”, „igazi” önmagukat adni? És hogy ne csak a nőkről szóljunk… 

Mi a helyzet azokkal a férfiakkal, akik genetikai okok miatt hamar kopaszodnak, és a hajkoronájuk elveszítése egyúttal a férfiasságuk, a magabiztosságuk elveszítését is jelenti?

A plasztikai sebészet célja minden esetben a test és a lélek harmóniájának megteremtése, helyreállítása. Úgy gondolom, éppen ezért lehetetlen elválasztani egymástól a rekonstrukciós és az úgynevezett szépészeti beavatkozásokat. 

Nem tudok olyan példát mondani, amikor a helyreállítás eredménye ne lenne egyben esztétikusabb is, vagy a szépítő célzat ne vonna maga után egyfajta nagyon komoly, más eszközökkel jóformán kizárt, általánosságban értett „helyrebillenést”. Ugyanígy egy fiatalító műtét során maximálisan igyekszünk a formák mellett pl. az arc funkciójának megőrzésére, vagy adott esetben javítására. 

Ezért szoktam mondani, hogy nekem ugyanúgy öröm, ha egy égési sérülések után helyreállított kezű kisgyermek rám mosolyog, mint amikor egy mellnagyobbításon átesett hölgy immár magabiztosan, boldog és harmonikus kisugárzással érkezik a kontrollra.

Az emberek gyakran beleesnek abba a csapdába, hogy kívülállóként megítélik, szerintük mennyire van szüksége a másiknak az adott beavatkozásra. Márpedig ennek a feltárására komoly plasztikai sebészeti konzultáció szükséges, ahol a jelenlegi állapot felmérése mellett alaposan elemezzük az elérni kívánt eredményt, és a műtéti vagy nem műtéti lehetőségeket. A cél, hogy a páciens kiegyensúlyozottan élhessen a saját testében. Ennek multiplikátor effektusa is van, hiszen az önmagunkkal való harmónia közvetlenül kihat a környezetünkre. A mi hívatásunk egyik legnagyobb szépsége az élmény, amikor egy-egy kontrollon vagy köszönőlevélben valaki beszámol róla, hogy milyen pozitív irányban változott az élete. A mi szakmánk nagyon szerencsés, mert ez a változás és öröm sokszor nagyon gyorsan, valamikor néhány hét alatt elérkezik. Mi ez, ha nem az élet jóságának és szépségének helyreállításának része? Hiszen ezzel került a páciensünknél minden a helyére!

– Ön vezetője volt annak a Cselekvés Alapítvány orvoscsapatának, amely egy fejüknél összenőtt bangladesi sziámi ikerpárt választott szét. Tartja velük azóta a kapcsolatot, hogy vannak?

Rabeya és Rukaya a műtét előtt.  Fotó: Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány/Bemer Miklós

– Folyik a rehabilitáció. Rabeya óriásit fejlődött az elmúlt egy évben, értelmi fejlettségi szintje majdnem korának megfelelő, így reménykedünk, hogy teljes életet élhet. Mindent megteszünk azért, hogy Rukaya is elérje a lehető legjobb állapotot, ám vele kapcsolatban felelőtlenség lenne találgatásokba bocsátkozni. Az ő javulása sokkal lassúbb, de biztató, hogy folyamatos. Az évek óta zajló szakszerű rehabilitáció és fejlesztés mellett is úgy látjuk azonban, hogy a tudomány mai állása szerint csak segítséggel tud majd élni a jövőben is. Mi mindenesetre nem adjuk fel, nemcsak bízunk a kislány javulásában, de aktívan meg is teszünk érte minden tőlünk telhetőt. 

A járvány miatt életbe léptetett utazási korlátozások időszakában is ötször voltunk kint, és folyamatosan figyelemmel kísértük az ikrek állapotát videóhívások és rendszeres online konzíliumok segítségével is. 

Erre, valamint magára a színvonalas rehabilitációra is van lehetőség Bangladesben. Méghozzá alapítványunk, a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány szervezésében a Semmelweis Egyetem Pető András Karának állandó közreműködésével, amelynek a konduktora, Sirályné Hardi Margit, Gitta Bangladesben két ízben is egy-egy hónapot töltött kint, és foglalkozott a kicsikkel és szüleikkel. Bangladesi foglalkozásterapeuta és gyógytornász szintén állandó jelleggel segíti a gyerekek rehabilitációját. 

Tartjuk a kapcsolatot a családdal, rendszeres beszámolókat kapunk a lányokról.

Évente többször utazik ki orvoscsoportunk, hogy felmérjük az állapotukat, és elvégezzük az aktuális műtéteiket, más rászoruló, főleg égési sérült vagy fejlődési rendellenességgel született páciensek ellátásával egyidejűleg.

Rabeya és Rukaya dakkai kórházi otthonukban. Fotó: Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány/ Bemer Miklós

– Tapasztalatai szerint melyek manapság a legkeresettebb beavatkozások Magyarországon?

– Az arcfiatalítás, a mellnagyobbítás, valamint a sajátzsír-átültetéssel történő testkontúrformálás a növekvő számú és legnépszerűbb plasztikai sebészeti beavatkozások közé tartozik, tehát elkönyvelhetőek egyfajta „trendként”. A trendeket pedig a már említett közösségi média és a reklámok világa generálja, emellett persze a „mainstream” média is, például a magazinok és a televízió. Nem véletlenül van hírértéke annak, amikor egy hírességről a maga hétköznapi valójában láthatunk fotókat: 

a vörös szőnyegen vagy a közösségi médiában látható imázs mögött ugyanis rengeteg munka – és utómunka! – van. 

Ha a plasztikai sebészet eszköztárát nem nézzük – amellyel a celebek jelentős része bevallottan és szívesen él –, akkor is elmondható, hogy akár egy profi smink vagy frizura is képes lehet az arc optikai átformálására. A hírügynökségek által közzétett képek esetében pedig gyakori, sőt szinte alapvető elvárás a szépet még szebbé varázsoló digitális utómunka. Ami pedig a közösségi médiában való jelenlétet illeti, a különböző „filterek” és más könnyen elérhető retusálási lehetőségek miatt előfordulhat, hogy az utcán fel sem ismernénk azt az embert, akinek naponta lájkoljuk a fényképeit. Amikor tehát egy páciens valamelyik hírességet mutatja mintaként a plasztikai sebésznél, fontos emlékeztetni rá: irreális elvárás, hogy egy hús-vér ember a maga háromdimenziós valójában akár csak részleteiben úgy nézzen ki, mint valaki másnak a gondosan megkomponált – gyakran digitálisan átalakított – kétdimenziós képmása. 

Tévhit az, hogy ha valaki egy hírességhez hasonló szép vonásokkal rendelkezik, ugyanolyan elégedett és boldog lesz az életben, mint amilyennek az az illető tűnik.

– Mennyire nevezhető a plasztikai sebészet még „úri passziónak”?

– Semennyire, ma már bárki számára elérhetők a plasztikai műtétek. Bizonyos esetekben akár államilag finanszírozott keretek között is, de a magánegészségügyben mindenképp. 

Volt már rá példa, hogy egy buszsofőr páciensem gyűjtötte össze a pénzt az elnőiesedett mellének korrekciójára. 

A szó legnemesebb értelmében vett egyszerű, hétköznapi emberek is jönnek, tehát az évtizedek alatt megfigyeltem, hogy egyre szélesebb körben váltak elérhetővé a plasztikai beavatkozások, műtétek. Ennek szívből örülök, viszont felmerült bennem a kérdés, hogy vajon honnan ered az egyre többekben feltámadó igény. A közösségi média térhódítása nyomán társadalmi elvárássá vált immáron nemcsak a magunk hús-vér valójában prezentálni az arcunkat és a testünket, hanem kétdimenziós formában is, tehát fényképeken és videókon. Úgy tűnik, ez a fajta tudatos „tálalás” alapjaiban megváltoztatta, hogyan és milyennek szeretnénk viszontlátni magunkat – először a képernyőn, majd ennek nyomán a tükörben is. Annak ellenére, hogy a testpozitivitás nyomán többféle alkat is szerephez juthat, még mindig érzékelhető egyfajta hegemónia az ideálok terén. 

Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy minden testben és arcban meg lehet találni a szépet.

Ezzel együtt számos tényező közrejátszik abban, hogy mit látunk szépnek, és ez csak az egyik kulcsfaktora annak, hogy mennyire tudjuk elfogadni magunkat. A szépség bizonyos tekintetben szubjektív, hiszen tudjuk, hogy az egyéni ízlés valamennyire eltérő, és ez így van jól. Ugyanakkor az is igaz, hogy vannak olyan tényezők, amelyek jóformán mindenkire hatnak, emiatt képtelenség figyelmen kívül hagyni őket. Régen, amikor szűkebb és elszigeteltebb közösségekben éltek az emberek, eleve kevesebb inger érte őket az életük során, kevesebb arcot és testet láttak, ráadásul azokat is főleg személyesen, tehát a maguk valójában. Manapság viszont – a globalizáció idején – sokkal több hatás ér bennünket, ami a szépségről alkotott definíciónkra is kihat.

– Ön gyakran zsűrizik szépségversenyeken is. Ezeken mennyire elterjedt, hogy az indulók valamilyen plasztikai beavatkozáson estek át? Ez jelent-e bármilyen előnyt, vagy hátrányt?

– Az európai szépségideálnak leginkább a természetesség felel meg. Klinikánkon a páciensek többsége kifejezetten természetes végeredményt szeretne, ami megfelel az európai plasztikai sebészeti trendeknek. Sokan kifejezetten kérik, hogy még ruha nélkül is minél kevésbé látszódjanak a beavatkozás esetleges nyomai, amit a természetes eredmény mellett a korszerű hegkezelési technikák is lehetővé tesznek. 

Tévhit tehát, hogy a plasztikai beavatkozások „természetellenes” vagy „mesterséges” külsőt kölcsönöznének, sőt! 

Az anatómiai (csepp alakú) mellimplantátum például a természettől kölcsönzött formájával teszi lehetővé a páciens alkatához illő, arányos végeredményt.

Akadnak azonban olyan tájai a világnak, ahol még mindig kifejezetten „divat” vagy inkább státusszimbólum a szemmel láthatóan „megcsináltatott” külső, mellyel a tulajdonosa azt üzeni: megengedheti magának az ilyen jellegű beavatkozásokat. Ez elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban és Ázsia egyes részein divat. Még egyszer érdemes hangsúlyozni, hogy az európai ízlésnek továbbra is a természetesség felel meg leginkább. 

A világversenyeken azonban több kontinens szépségkirálynői vetekszenek egymással, tehát tulajdonképpen ideálok csapnak össze. 

A magam részéről úgy fogalmaznék, hogy a természetes végeredményű plasztikai beavatkozás – ami első ránézésre legfeljebb csak az igazán szakavatott szem számára látható – kimondottan előny lehet. A másfajta, látványos végeredmény már más kérdés, és a zsűri ízlésén múlik a megítélése.

– Nemrégiben nagy nemzetközi vihart kavart, hogy egy transznemű nyerte a Miss Hollandia 2023-at. Ön szakértői szemmel meg tudta állapítani azonnal, hogy a győztes biológiai férfiként született?

– Hollandiában folytattam a tanulmányaim egy részét, ahol volt szerencsém „nemi átalakító műtéteknél” is jelen lenni, amiből sejthető a válaszom. Az ehhez szükséges technika egyébként lenyűgöző, hiszen az elsődleges és másodlagos nemi jellegek (tehát a genitáliák és az emlők vagy a mellkas) alapvető megváltoztatása mellett egyfajta „finomhangolásra” is szükség lehet, tehát például az arcvonások finomítására vagy karakteresebbé tételére. 

Ezek a technikák nagyon jók, de nem tökéletesek, szakavatott szemek felismerik a valóságot, de egy transzszexuálisnál a testi – lelki harmónia elérésére elegendők lehetnek. 

A transzszexuálisoknál a plasztikai sebészet jó esetben egyébként egy hosszas úgynevezett Gender Team által tervezett, vezetett és ellenőrzött gyógykezelés (endokrin, pszichológusi stb.) utolsó stációja. Mindez ugyanakkor komoly etikai kérdéseket vet fel. 

Például azt, hogy van-e egyáltalán jogunk „nemátalakításról” beszélni, amikor a biológiai nem kromoszomiális szinten egész egyszerűen nem változtatható meg (nyilván még hormonális kezelés hatására sem), legalábbis az orvostudomány jelenlegi állása szerint. 

A társadalmi nem – mint ennél jóval szabadabban értelmezhető szociológiai konstrukció – már más kérdés. Lehet például taglalni a transzszexualitás és az interszexualitás fogalmát, illetve viszonyát a többi genderrel. Az is kérdés, hogy ha adott lenne a biológiai nem kromoszomiális megváltoztatásának lehetősége, akkor ez milyen viszonyban állna a teremtéssel, ember és Isten kapcsolatával.

Ami pedig a holland szépségversenyt illeti, a magam részéről el tudom fogadni, hogy vannak olyan embertársaink, akik egyszerűen nem olyan testbe születtek, mely megváltoztathatatlan agyi identitástudatuknak megfelel. Az orvoslás tart ott, hogy azonosítani tudja az anyaméhen belüli hormonális hatást, mely miatt egy adott kromoszómájú magzat agya a másik nem irányba fejlődik. Ez bizonyított, és ezt árnyalja a gyermekkori szociális, kulturális hatás és a nevelés. A valódi és diagnosztizált transzszexuálisnak orvosi kötelességünk a megfelelő keretek között segíteni, hogy eljuthassanak a már említett testi-lelki harmóniáig. Ugyanakkor más kérdés, hogy milyen szerepet játszanak mindebben a társadalmi trendek, és mennyire érdemes irányadónak tekinteni a természet rendjével szemben. 

Szintén veszélyes bizonyos megoldásokat nem a valóban kezelendő transzszexuálisokra applikálni, vagy akár csak a gondolattal játszani.

Beszédes az is, hogy amikor a katolikus egyház feje transzneműek egy csoportját fogadta a Vatikánban a transzszexuálisok sírva távoztak, mert kezet nyújtott nekik, és csókkal köszönt el tőlük és azt mondta, hogy ők „Isten lányai”. Ha jól belegondolunk ebben a gesztusban és definiálási kísérletben annyi minden benne van.

– A szépség valamelyest szubjektív, egy szépségversenyen ilyenkor a zsűri milyen szempontokat értékel?

– A szépség objektivizáható formák, arányosságok, a szimmetria és ezek dinamikus megjelenítődése, a kisugárzás harmóniája. Vannak bizonyos arányok – pl. a szimmetria –, melyeket sok ezer évvel ezelőtt szépnek találtunk és jelenleg is szépnek látunk. 

Génjeinkben van a szimmetria keresése. 

Ha egy szép arcról eltüntetjük az aszimmetrikus részeket, az arc még vonzóbbá válik. A szimmetriával olyan jellemzők áll­nak szoros kapcsolatban, mint a fejlődési stabilitás, az ellenálló képesség és a termékenység. A természetben a szimmetria a nyugalom, az ergonómia, az észszerűség és a stabilitás kifejeződése. Az élővilág egyedeinek jelentős része valamilyen szimmetria szerint építi fel testét. A bioszféra a különféle lehetséges szimmetriatengelyek, tükrözési pontok, síkok felhasználásának gazdag tárháza. A szimmetriának az állatvilágban tapasztalt dominanciája elgondolkodtató, lehetséges okaként a könnyebb mozgást tételezik fel, mint mindenfajta szimmetrikus élő szervezet létrejöttének eredő okát. Az emberiség domináns csoportjai a természettől ellesett szimmetriát tarthatták kezdettől fogva harmonikusnak, szépnek. A női arc szimmetriája mindig is fontosabb volt, hiszen a férfiak arcát évtízezredekig szakáll takarta.

A szépségideál bizonyos keretek között folyamatosan változik ugyan, de ha például Nofertiti ókori egyiptomi királyné halotti maszkjának sziluettjét és a róla készült műalkotásokat összehasonlítjuk Penélope Cruz arcával, alig találunk az arc szimmetriájában, az arc vonalaiban, arányaiban valami eltérést.

Nofertiti és Penélope Cruz

Ez azt jelenti, hogy három-négy ezer éve alig változott a szépségideálunk – ez a természetes arányokra, vonalakra vonatkozik. Persze, változás azért van. Most olyan korszakban élünk, hogy a nők úgy festik ki magukat, hogy a szemöldökív belülről felfelé, majd kifelé emelkedik. Marilyn Monroe-é vagy Gábor Zsazsáé még félkörív volt. Az elmúlt évek szépségkirálynői szinte kivétel nélkül belülről kifelé fokozatosan emelkedő szemöldökkel vannak megáldva. Az enyhe változást a média és változó szokásaink magyarázzák. Vannak földrészenkénti szépségideálok is: Európában a mell, Afrikában a fenék, Ázsiában a szem és az orr igen hangsúlyos.

Elfogultság nélkül mondom, hogy ez pontosan így van: 

a Kárpát-medencén belül és környékén, attól pár száz kilométer távolságban élő nők a föld legszebbjei.

Ennek egyik fő okaként pusztai őseink vándorló életmódja, illetve a Szent István által megteremtett államiság kialakulását megelőző; a nyugati hatalmak egységbe tömörülését késleltetni, akadályozni szándékozó fegyveres portyák, az úgynevezett „kalandozások” jelölhetők meg. Az ősmagyar ázsiai gének keveredtek a meghódított területek (egész Európa, benne még szicíliai és luzitán) lakosságának génjeivel. Később a tatár, kun, szláv, germán, török gének aránya növekedett. A nagy „vérkeveredés”, a majdnem másfél évezred alatt az ázsiai génekbe oltott európai genetikai dimorfizmus állhat a magyar nők kivételes szépségének hátterében. És talán az, hogy a nyelv izoláló hatása és családi hagyományaink, szerveződésünk miatt befelé jöhetett hatás, de kifelé jóval kevésbé. A genetikai sokszínűség pedig meghozta a maga gyümölcsét. 

Így már nem is olyan meglepő, hogy az egymástól távoli földrészeken élő férfiak is a magyar nőket találják a legvonzóbbnak, ha sok hölgy közül választhatnak.

Mindezek a hatások napjainkban is alakulnak, érdekes lehet modellezni, hogy milyen hatásoknak milyen eredménye lehet 100 és 500 év múlva.

– A zsűri tudja magát függetleníteni a ténytől és tudattól, hogy egy transznemű áll a kifutón, vagy óhatatlanul ez is egy szempont?

– Ameddig szakavatott szemmel egészen biztosan felismerhető a transzneműség ténye, addig inkább az a kérdés, hogy a zsűri akarja-e magát függetleníteni tőle, és ha igen, akkor milyen megfontolásból – például belső késztetés vagy külső nyomás hatására-e.

Borítókép: Pataki Gergely (Fotó: Kurucz Árpád)