Szinte légmentesen elzárta a TEK a magyar űrhajósjelölteket majdnem egy hétre

Hogyan lehet jó élményként felidézni egy szigorú elzárást a külvilágtól, és milyen feladatok várják most a magyar űrhajósjelölteket – erről is szólt az Infotér Konferencia 0. napjának izgalmas beszélgetése. Kiderült az is, miért fontos Farkas Bertalannak, hogy fiatal kollégái egyszerűen csak Bercinek hívják, „bácsizás” nélkül.

illusztráció Fotó: MTI/Mihádák Zoltán

Volt miről beszélni, hiszen ahogy egyikük fogalmaz, olyan érzés, mintha másfél év alatt valójában öt telt volna el. Tibor és Gyula egyenesen az Egyesült Államokból jelentkeztek be a beszélgetésre. Kiderült: a végeredményt egyenként, egy zárt szobában, borítékból tudták meg. 

14 hónap felkészítés után nagyon jó érzés volt mindezzel úgy szembesülni, hogy néhány percig magunkban lehettünk.

Ádám nem került be a keretbe, megkapó őszinteséggel ecsetelte, hogy olyan érzelmi töltetet jelentett a folyamat, hogy a csalódás élete végéig kísérni fogja. „A program azonban nem engedte el a kezem: a pszichológiai és a munkahelyi támogatást is megadták. A Hunor kutatás-fejlesztési osztályán az orvosbiológiai kísérletekért felelek, én segítem ebben a fiúkat a küldetés során.”

Érdekes összehasonlítani a mai űrhajósjelöltek képzési folyamatát az évtizedekkel ezelőttivel. Farkas Bertalan közel ötven évvel ezelőtti élményei több szempontból is eltérnek. „Mi mindannyian vadászpilóták voltunk – mondja az akkori jelentkezőkről az első magyar asztronauta –, így repülésből már nem kellett vizsgát tenni, ugyanakkor ma már szinte kegyetlennek tűnő terhelésnek voltunk kitéve, mindezt az otthontól távol, Csillagvárosban.” Példaként az egyik túlélési gyakorlatot említette, amikor 

bedobták őket a tengerbe, ahol órákig kellett várniuk a mentőcsapatot.

Civil ésszel Tiborék több élménye is alig felfogható. Az izolációs képzés, amely egyébként új magyar „találmány”, korábban nem szerepelt a felkészítési tervben. A rejtélyes kifejezés mögött egy iszonyú kemény feladat áll, amiben a Terrorelhárítási Központ és a Semmelweis Egyetem szakértői segítették az űrhajósjelölteket: hat napon keresztül egy viszonylag kis alapterületű konténerben éltek, ahol az űrállomás körülményeit szimulálták. 

Nem tudták, mikor engedik ki őket, szinte alig érintkezhettek a külvilággal, limitált élelemmel, vízzel, folyamatosan csökkenő alvásidővel léteztek bent.

Tibor, Gyula és Ádám mindezek ellenére ezt az egyik legjobb élményükként említik. „Nagyon nehéz volt sok feladat, de mindig kihívásként tekintettünk rájuk, és akkor is eluralkodott rajtunk a büszkeség, amikor kiléptünk a konténerből. Rengeteget tanultunk saját magunkról” – jön az összegzés Amerikából.

A munka a felkészítés után sem egyszerű, speciális, alacsony sótartalmú diétát folytatnak, és mivel ötperces pontossággal van felosztva egy nap az űrállomáson, ezt kell most begyakorolni. Öt percet hagynak az ébredésre, ötöt a reggeli készülődésre, és ötperces pontossággal van szabályozva az evés-ivás, és hogy mikor melyik kísérletet kell elvégezniük. „A Hunor program célja nem az űrutazás – magyarázza Ádám –, az csupán eszköz arra, hogy magyar kutatásokat hajtsunk végre. Ez lesz az ugródeszka, hogy sikereket érjenek el a magyar eszközök az űrkutatásban.”

A legénységben, amelyhez Tibor csatlakozik, amerikai, indiai és lengyel kolléga is van. Együtt folytatják a felkészülést a jövő áprilisi misszióra. „Minden napunkat együtt töltjük, ezért jó volt látni, mennyire motivált emberekről van szó – meséli Gyula. – Nagyon jó a csapat dinamikája, és nagyon élvezem, hogy ennyire különbözőek vagyunk, szakmailag is egyébként.”

Az űrállomásra kedves személyes tárgyakat is felvihetnek az űrhajósok. Farkas Bertalan szívmelengető választ ad arra, ő milyen relikviák mellett döntött. „Volt nálam Unicum, fényképek, a tv maci és az akkor kétéves kislányom piros-fehér-zöld ruhás babája. Tizennyolc éves koráig én őriztem, akkor viszont átadtam neki, hogy most már ő vigyázzon rá, de úgy, hogy ebből a világon nincs még egy.” A fiúk is hasonló tárgyakat terveznek felvinni, leginkább fotókat, játékokat. A szakszerű kiválasztás azért is fontos, mert a tárgyak később megkapják az igazolást, hogy jártak az űrben. Tibor elmondja azt is, ő nagyon várja, hogy zenélhessen odafent. Gitár mindenesetre már van az űrállomáson.

Farkas Bertalan a beszélgetés egy pontján megjegyezte, nagyon örül, hogy a fiatal űrhajósok nem Berci bácsinak szólítják, hanem egyszerűen csak Bercinek. „Szeretnék hozzátok fiatalodni, és megtanulni, amit az amerikai űrhajósok tanítanak nektek, mert nekem abban ötven éve még nem lehetett részem.” Arra a kérdésre, hogy milyen jó tanácsokkal látná el fiatal kollégáit, ezekkel a mondatokkal búcsúzik. „Azoknak, akik Amerikában vannak, egy dolgot kell szem előtt tartaniuk: egy nemzetet képviselnek, ebbe belebukni nem szabad. Sikeres visszatérést kívánok nekik!” De Ádámot is biztatja: fantasztikus teljesítmény, amit eddig elért, és sose adja fel az álmát, mert ma már sokkal több esély van arra, hogy végül mégis csak űrhajós lehessen.