„Akik a málenkij robotról hazajöttek, olyan traumákat hoztak haza, amelyek a családjukban akár a harmadgenerációs leszármazottakra is hatással lehetnek tudattalanul” – magyarázta lapunknak adott interjújában Kosztra Gábor. A történelem–matematika szakos tanár 10. alkalommal szervezte meg januárban többedmagával a Málenkij Robot Emléktúrát, amely idén az elhurcolások 80. évfordulójára esett.
A málenkij robot Magyarország XX. századi történelmének egyik legsötétebb fejezetéhez tartozik. A szovjet csapatok a második világháború végén, 1945 januárjában elérték a Dunakanyart, ahonnan – mint oly sok más településről – felsőbb utasításra összeszedték a német származású magyarokat, és elhurcolták őket a Szovjetunió munkatáboraiba. Hogy az előre meghatározott tervlétszám teljesüljön, sok esetben kérdés nélkül ejtettek foglyul bárkit – legyen az magyar vagy német –, aki az útjukba került.
A németországi gyökerekkel rendelkező, de évszázadok óta Magyarországon élő svábokat kollektíven háborús bűnösöknek mondták ki, és kényszermunkával büntették őket. Voltak, akik egy-két év után hazatérhettek, de számos társuk nem élte túl a lágereket.
„A túrának a tragédia méltó megemlékezésén túl a legfontosabb missziója, hogy az érintett résztvevőknek segítsen feldolgozni a mélyen beivódott traumákat” – hangsúlyozta a főszervező.
Három nap alatt több mint száz kilométer
Kosztra Gábor lapunknak elmondta, hogy 2012-ben költözött Nagymarosra feleségével, annak nagyszülői házába. „Feleségem nagymamáját kilenc hónapra hurcolták el, nagyapját pedig két és fél évre. Ideköltözésünk után kezdtem egyre jobban megismerni a málenkij robot történetét” – magyarázta.
Elmondása szerint így jött az ötlet: méltó megemlékezés lenne, ha Nagymarosról három nap alatt elgyalogolnának Kál-Kápolna vasútállomásra. Ugyanis ezen a helyen vagonírozták be tizenkét dunakanyarbeli sváb település lakosait. Erre emlékezve a Heves vármegyei települések közös állomásán egy emlékművet is állítottak.
A túra útvonalának kijelölésében nagy segítségére volt a szervezőknek egy bizonyos Krebsz György, aki Zebegénytől kezdődően fel tudta jegyezni, merre haladtak.
„A túra hossza Nagymarostól 134 kilométer, amit három nap alatt tettünk meg. Mivel azonban ez a táv sokak számára nehezen teljesíthető, rövidebb szakaszokra, egy-egy napra is lehetett hozzánk csatlakozni”
– hangsúlyozta Kosztra.
Felidézte: 2015-ben először csak két barátjával indult útnak, azonban évről évre egyre többen lettek, és a nagy érdeklődésre való tekintettel 2023-ban létrehozták a Málenkij Robot Emléktúra Egyesületet.
Az idei eseményhez már több mint kétszázan csatlakoztak, akik közül közel negyven résztvevő az egész túrát teljesítette.
Megrázó történetek
Az emléktúrát Dergán Ádám, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának főigazgató-helyettese is végiggyalogolta. Lapunknak elmondta, hogy már több hasonló eseményen is részt vett. „Nagyon jónak tartom ezeket a kezdeményezéseket, mert méltó tiszteletadás azok előtt, akik olyan fontos történéseknek voltak részesei, amelyeket nem felejthet el az utókor” – fogalmazott. A főigazgató-helyettes kiemelte:
az emléktúrák kiválóan alkalmasak arra is, hogy a fiatalabb generációk megismerjék a szüleik, nagyszüleik, dédszüleik történetét, és ezek révén jobban megértsék a történelmi összefüggéseket.
Dergán Ádám felhívta a figyelmet arra, mind fizikai, mind lelki értelemben érdemes felkészülni a túrára. Mint elmondta, amatőr hosszútávfutóként előbbi nem okozott neki komolyabb kihívást, de az utóbbi már annál inkább.
Kifejtette: az első nap végén a túrázók összeültek, és mindenki elmondta röviden a saját motivációját, valamint beszélt a családi érintettségéről.
„Hihetetlenül érdekes, ugyanakkor nagyon megrázó élmény volt, többször is könnybe lábadt tekintetekkel találkoztam a teremben”
– emelte ki.
Elmondása szerint voltak olyan családi történetek, amelyek még őt is megviselték, pedig már több mint tíz éve dolgozik a NEB-nél. „Azt gondolom, ezek a transzgenerációs traumák az ilyen beszélgetések segítségével igenis oldhatók, és nagyon sokat segítenek az unokák, dédunokák számára, hogy a felmenőik által elszenvedett sérelmekről könnyebben tudjanak beszélni, és megfelelően helyre tudják tenni azokat a saját lelkükben” – hangsúlyozta.
Méltatlan emlékezet
Máthé Áron történész, a NEB elnökhelyettese felhívta lapunk figyelmét arra, hogy a szovjet fogságba hurcoltaknak csak egy része köthető a málenkij robothoz, őket Gupvi-táborokba szállították.
„Rajtuk kívül voltak még azok, akiket a Gulagra vittek” – mondta, majd kifejtette: a Gulag- és a Gupvi-táborok között az volt a különbség, hogy az előbbiekbe – általában koholt vádak alapján – bírósági ítélettel elítélt rabok kerültek, az utóbbiakba pedig tömegesen, kvóta szerint vitték el az embereket. Ez utóbbi lágerrendszerbe kerültek a hadifoglyok is, beleértve azokat, akik ugyan nem voltak katonák, de hadifogolyként kerültek be a szovjet rendszerbe.
„A Kárpát-medencei magyarságból körülbelül 800 ezer embert szedtek össze a szovjetek”
– emelte ki Bognár Zalán történész becslését, majd hozzátette: a kutatások szerint közülük csak 550 ezer jutott el élve a Szovjetunióba. Máthé Áron rámutatott arra, hogy ezen tragédiák emlékezetét sokan méltatlanul kezelik, többek között azért, mert a magyar emberben benne van egyfajta vereségtudat.
„Mindig van valaki, aki azt mondja, hogy ezt tulajdonképpen megérdemeltük. Minek mentünk oda? Mert mit is csináltunk mi a Szovjetunióban?”
– sorolta.
Máthé Áron ezeket az érveket teljesen tévesnek tartja. „Kényszerhelyzetben volt az ország, nem volt olyan, hogy nem megyünk. Magyar szempontból nézem a történelmet, és ezeket az állításokat visszautasítom” – szögezte le, majd hangsúlyozta: a tragédiákkal meg kell küzdeni.
