Schmidt Mária: Ahol a „szakértelem” uralkodik, mindenki szem a láncban

A modern „szakértői” világkép és bürokratikus vezetés nem objektív vagy értéksemleges, hanem ideológiai funkciót tölt be, amely erodálja a választói felhatalmazást és a klasszikus nemzeti kormányzást – mutat rá a Látószög blogon megjelent írásában Schmidt Mária, a XXI. Század Intézet főigazgatója.

„A szakértelem ócska bolsevista trükk” – idézi Csurka Istvánt a Látószög blogon megjelent írása mottójaként Schmidt Mária történész. 

Schmidt Mária, a XXI. Század Intézet főigazgatója beszédet mond az Energiaszuverenitás 2026 elnevezésű konferencián a Mol Campusban 2026. január 26-án. Fotó: MTI/Bruzák Noémi

A XXI. Század Intézet főigazgatója az írás elején visszakanyarodik Margaret Thatcher brit miniszterelnök 1988. szeptember 20-án Bruges-ben elhangzott figyelmeztetésére. Felidézi: Thacher már akkor arra figyelmeztette a föderalista irányzatot képviselő európai bürokratákat, hogy veszélyes útra lépnek, ha továbbra is semmibe veszik a választópolgári felhatalmazáson alapuló nemzeti szuverenitást és az arra támaszkodó politikai kormányzást. „Véleményét a brit és a vele összefonódott brüsszeli elit hadüzenetnek tekintette. Mindent megtettek a megbuktatásáért. Intézményi tiltakozásokat szerveztek ellene, eljárási nyomásgyakorlásokkal, elmarasztaló szakértői állásfoglalásokkal ásták alá a tekintélyét, szűkítették egyre kisebb területre mozgásterét. 1990 novemberére sikerült megbuktatniuk. Utódjai mindenben a bürokráciára támaszkodtak és támaszkodnak, menedzser-adminisztrátorként viselkedtek és viselkednek, szuverén népképviseletre nem vállalkoztak” – írja a történész, aki rámutat:  

„A Thatcher feletti győzelem mérföldkőnek bizonyult.”

A nyugati világban a következő évtizedben háttérbe szorult a nemzeti szuverenitás, a demokratikus elszámoltathatóság és a politikai meggyőződés szerepe. A figyelem helyét a modernizáció, a befogadás, a fókuszcsoportos kutatások, a konszenzuskeresés, a széles körű konzultáció és a kompromisszumok, valamint az intézményi önállóság hangsúlyozása vette át. A bürokratúra által támogatott politikusok elsődleges célja ettől kezdve az európai integráció mélyítése lett, azaz a brüsszeli és a globális politikai és gazdasági érdekek kiszolgálása.

„A 20. század vége óta a nyugati demokráciák végérvényesen menedzserállamokká váltak”

 – állapítja meg Schmidt Mária.

A történész szerint lezárult az az időszak, amikor az egyes nemzetállamokat és az általuk létrehozott, őket képviselő nemzetközi szervezeteket olyan politikusok vezették, „akik feladatuknak tekintették a határok védelmét és a választópolgárok által meghatározott állami feladatok ellátását. Hivatásuknak tekintették a kereszténységen alapuló kulturális örökség, a hagyományok és az erkölcsi rend védelmezését. Határozott értékrenddel, politikai arcéllel rendelkeztek”.

Mára ezek helyét szinte mindenütt az adminisztrátorok, bürokraták, menedzserek és lobbisták vették át. 

„A komikusok, a semmiből jött kalandorok. Akik mögé késedelem nélkül felsorakoznak a tudomány által felkent társadalomtudósok, illetve a korporatív üzleti és gazdasági elit által kijelölt szakértők. És persze a fősodrú média bértollnokai, akik megrendelésre készségesen leleplezik az általuk kijelölt konkurensek üzelmeit és felhájpolják az arra kijelölteket. Ellenfeleikről pedig bebizonyítják, hogy korruptak, lopnak és csalnak. A fejletteknél ez rendre azzal is kiegészül, hogy szexuális ragadozók” – fogalmaz, hozzátéve, hogy a szakértők uralta közbeszédet a technokrata és az orvosi, azaz terápiás nyelvezet uralja. A rendszer hibáit és működési zavarait ugyanazok a nagy tudású szakértők azonosítják, akik azokat okozták, és mindig ők döntenek a szükséges »kúrákról« – mindez pedig „a körön belül történik”.

Így működik a transzatlanti világ, benne az Európai Unió, illetve az úgynevezett fejlett demokráciák, például Németország, Anglia, Franciaország, Hollandia, ahol egészen a legutóbbi pillanatokig példaértékű volt az összefonódás a nemzetközi szervezetekkel, a NATO-val, a WHO-val, az IMF-fel, a WEF-fel, az USAID-vel. Az NGO-k szakértői hálózata, az egyetemek és az akadémiák világa, a globális média és az általuk futtatott szakértő-megmondók szilárd hátországot biztosítottak és biztosítanak a politika csúcsaira ejtőernyőzött kijáróiknak. Lásd: a Rothschild bankházból érkező Macront, vagy a BlackRockból odairányított Merzet, a Shell-lobbista Ruttét, illetve a Shell-Kapitányt és LNG-Orbán Anitát, valamint a többszörösen kipróbált korrupt kijárót: Von der Leyent. És a sor bármeddig folytatható

– írja a XXI. Század Intézet főigazgatója. 

Rámutat: az adminisztrátorok és bürokraták irányítása alatt álló államok néha még a demokrácia szókészletét használják, de céljaik és politikáik valójában a társadalom gyökeres átalakítására irányulnak. Egyenlőséget, diverzitást, vagyis a különbözőségek ünneplését és igazságos társadalmat ígérnek. Az eléréshez azonban nem számítanak az egyéni kezdeményezésekre vagy teljesítményre: mindenki hátradőlhet, mert a „jóságos” bürokratúra majd mindent szabályoz, tilt, parancsol és büntetéssel érvényesít. A polgárokat indoktrinációval, rendeletek, előírások és bonyolult intézkedések tömkelegével távol tartják az önálló kezdeményezéstől.

Hozzáteszi: a posztliberális menedzserállamok ingatag legitimációjukat hosszú ideig a fasizmus elleni harcra építették, napi szinten hivatkozva a második világháborús győzelemre. Bár a fasizmus hivatalosan legyőzetett, a posztliberális narratíva szerint „meghalt, mégis túlélte”: 

mindenki, aki szembeszegül a fősodor ideológiáival – a gender- és zöldpolitikával, az eltörléskultúrával, az illegális migrációval, az EU centralizációjával, a cenzúrával vagy Ukrajna feltétel nélküli támogatásával – a fasiszták „népes táborába” kerül.

„Mikor, mi az elvárás” – teszi hozzá.

„A fasizmus száz éve a történelem főgonosza. Egyszerre indok és ürügy”

 – emeli ki, megjegyezve, hogy ez „olyan gumifogalom, ami alatt mindenki azt ért, amit akar”, a lényeg az ellene való harc. 

„Mert ha harcolsz ellene, ha kirekeszted, megbélyegzed a fasisztákat, ha minden eszközt megengedsz magadnak velük szemben, ha minden ellenük hozott intézkedést jogosnak és indokoltnak tartasz, akkor, és csak akkor van esélyed arra, hogy az egyre szaporodó fasisztákkal szemben diadalmaskodj. Ez nem csupán élet-halál harc, ez küldetés. Mert a haladás sorsa a tét. Ezért túlmutat magán. Felesleges tehát elemezni, megérteni” – állapítja meg Schmidt.

„Végül is, ki ne akarna tenni a gonosz ellen? Ki ne akarna a jók közé tartozni?” – teszi fel a kérdést. 

„A fasizmus ellen küzd minden »demokrata«, aki fontosnak tartja a jogállamot, a fékek és ellensúlyok rendszerét, a független-objektív sajtót, a független intézményeket, mindenekelőtt az NGO-kat, amelyek olyan civil szervezetek, amelyeket közpénzből tartanak el és működtetnek. A demokrácia védelmében, ami egyben antifasiszta harc is, minden eszköz megengedetté vált. Az igazságszolgáltatás jurisztokráciává változtatása, a cenzúra nyakló nélküli alkalmazása, a demokratikus szabadságjogok visszametszése” – írja a történész, aki figyelmeztet: senki ne hagyja magát megtéveszteni. 

„A transzatlanti világban a küzdelem az alkalmatlan és önérdekűvé vált bürokratúra elit és a népszuverenitást képviselő populisták között folyik. Ahogy a szovjet megszállók is az értelmiségi elit hatalomba juttatásával tartották fent a kommunista terrorrendszert, ugyanúgy most is az értelmiségi elit a támasza az adminisztratív bürokratúráknak. A kommunizmus alatt a rendszerhű értelmiség igazolta a terrort, hazudta helyesnek és jónak, sőt haladónak és magasabb rendűnek a szocializmust, amit ránk kényszerítettek. Pont úgy, ahogy a mai megmondóelit igazolja és helyesli a szabadságjogok megkurtítását, a politikai ellenfelek ellehetetlenítését, a kibeszélők szankciós listára helyezését, ami azt jelenti, hogy utazási tilalom alá helyezik őket, lezárják a bankszámláikat és ellehetetlenítik a foglalkoztatásukat. A sötét középkorban ilyen lehetett, ha valakit kiátkoztak az egyházból” – írja.

„De ez a 21. század. A világrendetlenség kora. Háborúk, szankciók, gyarmatosítások. Bizonytalanság, kiszámíthatatlanság. Társadalmainknak össze kellene fogniuk. Európának fel kellene ébrednie. Amíg még nem késő” – összegez Schmidt Mária. 

Borítókép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke Friedrich Merz német kancellárt fogadja Brüsszelben 2025. december 5-én (Fotó: MTI/EPA/Olivier Matthys)

További játékainkhoz kattintson ide!