Most nem, mint politológus, hanem mint ember szeretnék megszólalni (a kettő nem üti egymást). Egy azon „karanténos” honfitársaink közül, akik bekényszerültünk a lakásunkba, a dolgozószobánkba, a laptopunk elé, és szerencsés esetben legfeljebb a kertünkben sétálhatunk vagy futkározhatunk (ha van ilyenünk).
Azért szólnék a nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek elve alapján, mert úgy látom, hogy a magyar karakternek megfelelően gyakran túlpörgetjük magunkat a karanténban, mindenáron valamit teljesíteni, produkálni akarunk, mert valahogy úgy érezzük, hogy most sem maradhatunk ki semmiből, most is bizonyítanunk kell, hogy mi aztán ebben a vis maior helyzetben is a „legflottabbak” és legtutibbak vagyunk.
És ez az, amit nem kellene tennünk.
Mert a lendületünk ki fog fogyni, a pörgésbe gyorsan belefáradunk, s utána óhatatlanul következik majd a kiégés és a depresszió. Vegyük észre: néhány hétig eltarthat a bennünk még a „kinti” korszakunkból megmaradt lendület, de egy-két hónap múlva ennek nyoma sem lesz, hanem kimerülünk, bávatagon nézünk majd magunk elé, és nem tudjuk, mit kezdjünk magunkkal.
Éppen ezért már most lassítsunk le, és üzemeltessük magunkat takaréklángon. Csak így lesz esélyünk arra, hogy több hét, több hónap után fenntartsuk magunkat. Mert most tényleg ne a legjobb – két hét, s újra együtt leszünk, bulizunk! –, hanem a legrosszabb variációból induljunk ki. Most a naiv és megalapozatlan, nyeretlen kétévesekre jellemző „optimizmus” (ami persze nem az) kifejezetten káros és veszélyes, mert később összeomlással fenyeget. Nem: rendezkedjünk be arra, hogy akár hónapokig ez a karatén-lét jellemzi majd életünket.
Ez a váratlanul jött „kizökkent idő” valóban lehetőség nekünk, embereknek egyenként és közösségként is. Arra, hogy végre magunkra is figyeljünk: hogyan éltünk eddig, észrevettük-e a fontos dolgokat az életben, vagy már tényleg csak a mindennapi részletkérdések foglalkoztattak bennünket. Tudunk-e még egészben, s nem csak részletekben gondolkodni. Hogy Szent Pál szavait idézzem, töredezett tudásunkat át tudjuk-e még váltani a színről színre látás képességévé.
Hogy körbenézzünk magunk körül, s megkérdezzük: kivel élünk együtt és hogyan? Milyen barátaink vannak, s mennyit érnek valójában? Jó-e nekünk az a munka, amit végzünk, vagy most derül ki, valójában semmi kedvünk hozzá? Tudunk-e valódi szeretetet adni, vagy csak kínos mosolyokat?
Ahogy korábban írtam: próbák ideje ez az egyén számára, mindannyiunk számára. Megméretünk, hogy a Nagy László-i értelemben van-e még emberi arcunk, vagy már csak máshonnan eltanult mesterkélt manírokra vagyunk képesek.
De mindehhez csend kell, nem a csörömpölő zajongás erőltetett folytatása. És intelligencia.
Éppen ezért kérlek benneteket, zenészek és művészek, ne akarjatok minden nap valamit feltenni a Youtube-ra vagy a Face-re, ne akarjatok minden nap szórakoztatni bennünket, nagyérdeműt, mert ezt nem fogjátok bírni, s a végén unalmassá váltok. Ne erőlködjetek, nem felejtünk el titeket akkor sem, ha nem csináltok sok-sok részből álló sorozatokat – enélkül is nagyszerű művészek vagytok! Már idáig is remek dolgokat osztottatok meg az ország népével, nem kell ezt az egekig fokozni, mert az visszaüt.
És kérlek benneteket, szebb időkben állandóan nyilatkozó tudósok, elemzők, szakértők, ne akarjatok most is mindenhez érteni, ne akarjatok járványügyi szakértővé válni csak azért, hogy nap mint nap ott lehessetek a nyilvánosság előtt. Most van itt a pillanat, hogy megértsétek: a kevesebb több, s titeket sem felejt el senki, nyugalom – használjátok ki a váratlanul jött szabadidőt már régóta halogatott könyvek elolvasására, töltekezésre, a tudás elmélyítésére. Mikor, ha most nem?
És persze kérlek benneteket, vagány, magabiztos emberek, akik úgy gondoljátok, hogy titeket nem érhet semmi baj, ezért fittyet hánytok a szabályokra és korlátozásokra, szinte pökhendien, azzal a látszólagos „fölénnyel”, hogy csak a gyengék és esetlenek azok, akik megijednek holmi világjárványtól. Ne provokáljátok azokat, akik betartják a szabályokat, mert ők tudják magukról, hogy nem áldotta meg őket az Isten bölény-szervezettel, vaskemény szívóssággal, makkegészséggel. (A Trump-i magaslatokban.) Nem tehetnek róla, hogy nem olyanok, mint ti, tökéletesek. Ezt véssétek be az agyatokba. De ennél többről van szó: ez a helyzet az, amikor, ha nem tudtok lejjebb adni a nagy arcotokból, hihetetlen önzőségetekről tesztek tanúbizonyságot. Mert most felelősséggel tartoztok szeretteitekért és embertársaitokért.
És bármilyen fájó: rokonok, családtagok, húsvétkor sem szabad összejönni, sőt összegyűlni. Tudom, tudom: hogy néz az ki, hogy a rokonság nem locsolja meg egymást? De nem! Már megint az intelligenciánál tartunk: a távolságtartást azért kell a családoknak betartani húsvétkor is, hogy még sok további húsvétra vehessünk kölniket, locsolhassuk meg a lányokat és asszonyokat, s faraghassunk újra és újra ötletesebbnél ötletesebb vagy kínosnál kínosabb locsolóverseket…
Szóval azt akarom mondani, hogyha tele is vagyunk energiával, mi magyarok, ne kompenzáljuk túl a helyzetet. Ez válság, itt most ne versenyezzünk egymással, mint az irodákban, tréningeken, munkavégzés közben. Illetve egy dologban versenyezzünk: az egymás iránti segítőkészségben és empátiában. Megmérettetnek emberi kapcsolataink, s bizony lehetséges, néhányról most derül ki, hogy nem működik, hogy csak addig működött, amíg a zaj, a pörgés elfedte a kapcsolatok sekélyességét, s ha a csend eljön, akkor kiderül, hogy az nem tartalmas csend, hanem az üresség kongó csendje.
Igen: most válnak el egymástól a dolgok, amikről eddig azt hihettük – mert így volt kényelmes -, hogy egyben vannak. (Olvasom, hogy a vírusjárvány lecsengése óta erősen megnövekedett a válóperek száma Kínában.) De lehet, hogy éppen most tudjuk megszilárdítani az emberi kapcsolatainkat, mert most vesszük észre a másikon az eddig ki nem bontakozott jóindulatot, rejtegetett szeretetet.
Tehát: találjunk egymásra. Nincs erre jobb alkalom.
És tanuljunk meg most lazítani. S ha visszatérnek a „normális” idők, akkor se feledjük el a most tanultakat.
