Kincs a megmentett gyermeklélek

Sziszifuszi munkával próbálják orvosolni az unitárius egyház lelkészei azokat a károkat, amelyeket a globalizált világ ejt a fiatalságon. Hatalmas lelkesedésre, ötletes megoldásokra és vonzó programokra van szükség ahhoz, hogy legalább részleges sikert elérjenek a fiataloknál, akik soha nem voltak annyira elveszettek, mint a rohanó, modern világban. Ebben a küzdelemben hatalmas energiabefektetéssel kevés gyermeket lehet megmenteni, de az unitáriusok szerint a pohár félig tele van.

Czire Szabolcs egy ifjúsági rendezvényen. Megtalálják a közös hangot Fotó: Teknős Szabolcs

A fiatalokkal kapcsolatos munka nehézségeiről könnyebb beszélni, mint a biztos és sikeres megoldásokról. A problémákat napestig lehetne sorolni, de mindannyian ismerjük a helyzetet – bocsátja előre lapunknak a Budapesti Unitárius Egyházközség lelkésze, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tanára, aki többek között ifjúságszociológiát oktat az intézményben.

Czire Szabolcs korábban félállásban tíz évet a kolozsvári püspökségen is tevékenykedett ifjúsági koordinátorként: gyermekeknek, fiataloknak szervezett különféle programokat, így komoly tapasztalatai vannak a területen. Magyarországon tavaly április óta dolgozik, bár mint mondja, anyaországi fiatalok korábban erdélyi táborokban is rendszeresen részt vettek.

Czire Szabolcs szerint az egyházak munkájának egyik legnagyobb akadálya a fiatalok durva túlterheltsége. – Ha megpróbálunk egy-egy rendszeres, közös programhoz időpontot találni, akkor maximum a szombat délután vagy a vasárnap jöhet szóba. A fiatalok, amikor nem iskolában vannak és nem tanulnak, akkor lovagolni, síelni, mászni, zenélni vagy éppen úszni járnak, esetleg rokonokat látogatnak.

Czire Szabolcs egy ifjúsági rendezvényen. Megtalálják a közös hangot
Fotó: Teknős Szabolcs

Az egyház kínálatának ilyen hatalmas versenyben kell érvényesülnie, de sokszor nem is az a kérdés, hogy tetszik-e a fiataloknak, amit kínálunk, mert gyakran idáig el sem jutunk, annyira elfoglaltak a gyerekek – emeli ki.

Az unitárius lelkész kitér arra is, hogy a fiatalok komoly értékválságban vannak, a diákok ismeretanyaga elmozai­kosodott. Úgy tapasztalja, hogy a fiatalok csipegetnek az információáradatban, ezt mindenki az érdeklődésének megfelelően teszi, így a folyamat kiszámíthatatlan. Oktatóként is tapasztalja a tanárok nehéz helyzetét, mert a pedagógusok ma már nem lehetnek biztosak a diákok közös alaptudásában, amire építeni lehetne. S ugyanezt érzékelik az egyházi munkában is, ahol egyre inkább jelenséggé válik a vallási analfabetizmus, az emberek kereszténységgel, Bibliával kapcsolatos tudása kaotikus. – Ebben a helyzetben kellene hatékonyan és vonzóan működnünk, ami nem könnyű feladat, hiszen a fiatalok rögtön azt keresik, hogy az általunk kínált dolgokat hogyan lehet anyagi javakra, jólétre lefordítani – fűzi hozzá.

Rejtett értékek

Az unitárius egyház ennek ellenére mindent megtesz, hogy minél több fia­talhoz eljusson. Czire Szabolcs az egyházi munka modellezésében hasznosnak találja négy csoportra osztani az embereket a spirituális érdeklődés és az intézményi kötődés mértéke szerint. Hibának tekinti, amikor egy lelkész úgy vélekedik, hogy az egyháztagok többsége a magas vallásos érzület és az erős intézményi kötődés negyedéhez tartozik. Hozzáteszi: természetesen akadnak ilyenek is szép számban, de sajnos mára a többség a másik három csoportban keresendő.

Ez nem jelenti azt, hogy időről időre ne térnének be olyan – többnyire nem megkeresztelt – fiatalok egy-egy gyülekezetbe, akikben megjelent a vallási megértés és a közösségi kötődés mély vágya. Ők például sok személyes figyelmet és tanítást igényelnek. A lelkész megjegyzi, hogy az intézményi kötődés lazulása már jó ideje tapasztalható volt a fiataloknál, ezzel együtt azonban jelen volt egy maga módján vallásos keresés, spirituális nyitottság. Mára a helyzet változott, egyre többen vannak a se-se kategóriában, becserkészni is ennek megfelelően próbálják őket.

Vagyis az ifjúsági munka igazi szakítópróbája az, miként lehet számukra értelmezhető, fogyasztható köntösbe csomagolni a lényeget úgy, hogy a fiatalok idővel a vallási közösség részei legyenek. Ezt úgy próbálják meg elérni, hogy az e csoporthoz tartozóknak elrejtik a vallásos jelleget, kerülik a sajátos egyházi jelképek használatát, beleértve gyakran a felekezet nevét is, mert az riasztja e fiatalokat.

Czire Szabolcs példaként említette, hogy Erdélyben fia­talok részvételével mentőcsoportokat szerveztek, amelyek károsultakon, nehéz helyzetbe került embereken segítenek. Ehhez a kezdeményezéshez nagyon sok fiatal szívesen csatlakozott, de leginkább azért, mert az egyházi jelleg csak rejtetten jelenik meg, erről legfeljebb csak az esti beszélgetéseken esik szó. A kérdés persze az, hogy átlendülnek-e a fiatalok a holtponton. A lelkész a jó példák között sorolta fel az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletet is, ami nagyon népszerű.

Csakúgy, mint a SegédKezek kalákatáborok, amelyek arról szólnak, hogy akár száz fiatal néhány napra odaköltözik egy településre, és felújítja a falut. Jól működnek az össz­művészeti találkozók és a gyermek-, ifjúsági és fiatal felnőtt táborok is. Magyarországon mentálhigiénés, önismereti programot indítottak 21 fővel, ezt kiterjesztenék. Ezek mellett természetesen rendszeresen zajlanak a klasszikusabb ifjúsági egyleti esték, tematikus rendezvények és vetélkedők, kihelyezett ifjúsági napok, és minden hónap második vasárnapja családi istentisztelet. A lelkész kiemeli, hogy az Y és a Z generációhoz tartozóknak szükségük van arra, hogy hasznos, valós dolgot tegyenek, aminek látják az értékét.

Szűk körű tanórák

Czire Szabolcs elmondja azt is, hogy a nehézségeik kisebbségi egyházként a hitoktatásban is megmutatkoznak, mert jelenleg sok esetben egy-két gyermeknek tartanak tanórákat. Az egyik hitoktató Albert-Nagy Ákos unitárius segédlelkész, aki töretlen lelkesedéssel foglalkozik az egy-két fős csoportokkal. A fiatalember korábban egyszerre teológiára és színművészetire járt Kolozsváron, először az utóbbin diplomázott, majd Kézdivásárhelyen dolgozott színészként. Ezután teológián is elkészítette a mesteri dolgozatát, és úgy döntött, hogy inkább lelkészként tevékenykedik tovább.

Szerencséjére tavaly nyáron adódott a lehetőség, hogy Budapestre költözzön és a fővárosban dolgozzon tovább, hivatalosan szeptembertől látott munkához. Főként hittant tanít, a színészet annyiban maradna meg neki, hogy hosszú távon szeretne majd irodalmi esteket tartani. Verseket mondana, pódium-előadásokon élné ki a benne levő színészi vágyat, emellett esetleg gyermekekkel, fiatalokkal színjátszó csoportokat szervezne. Átadná nekik a tapasztalatait, és igyekezne felkelteni az érdeklődésüket a színház iránt.

Egyelőre azonban a hittanoktatás jelenti neki a kihívást. – Amikor a gyakorlóéveim alatt Székelyudvarhelyen hittant tanítottam, akkor ott három volt a minimum gyermeklétszám, most pedig kettő a maximum egy-egy évfolyamon. Nem könnyű ezt elfogadni, nehéz úgy tanítani, hogy nincs igazi sikerélmény. Az segít csupán, hogy ezt a helyzetet alapnak tekintem, amire építkezni lehet és kell is.

Megpróbálok a következő időszakban minél több arra fogékony gyermeket megszólítani és bevonzani. Ami rajtam múlik, azt megteszem, úgy gondolom, ez főként karizma kérdése – mondja Albert-Nagy Ákos. Szavai szerint a kis létszámú csoportoknál ugyanakkor előnyt jelent, hogy minden gyermeknek már-már egyéni foglalkozást tud tartani, és van lehetőség személyessé tenni a hittanórát.

Akár egyetlen diáknak is megtartják a hittant
Fotó: Havran Zoltán

Van olyan gyermek, akinek a Csillagok háborúja alapján beszélt a jó és a rossz harcáról, a diák így könnyebben megérti a lényeget. S ennek köszönhetően olyan is előfordul, hogy – tanóráit hallgatva – mások, akár idősebb diákok is csatlakoznak a foglalkozáshoz.

Személyre szabott programok

Hasonló kihívásokkal néz szembe a Ferencvárosban működő Bartók Béla Unitárius Egyházközség lelkésze is. Léta Sándor is azt tapasztalta, hogy az a struktúra, amit az egyház korábban kialakított és ajánl az idősebb vagy éppen a fia­talabb híveknek, már nem elég vonzó, nem elégíti ki a megváltozott igényeket. Tapasztalatai szerint azok járnak templomba, akiket magával ragad a lelkész beszéde, akik megszokásból hűségesen vesznek részt istentiszteleteken, illetve akiket vonz a közösség. Úgy véli azonban, hogy a mai fiataloknak valami pluszt kell adni, és még valahogy a templomon kívül is meg kell őket szólítani.

Léta Sándor például néhány lelkes és aktív gyülekezeti taggal és családjukkal közös kirándulásokat szervezett a természetbe, a nők kézimunkázó, sütő-főző tudásukat oszthatták meg másokkal a gyülekezeti termükben vagy családi háznál együtt lekvárt főztek, ahol az idősebbek átadhatták tapasztalataikat a fiataloknak. Ezek alapján azt a következtetést vonta le, hogy ha megtalálják a fiatalok érdeklődési körét, akkor sokkal inkább részt vesznek a közös programokon. Ehhez azonban az is kell, hogy a lelkész tudjon a fiatalok nyelvén beszélni.

Az unitárius lelkész azért, hogy még pontosabb képet kapjon a fiatalok, kisgyermekes családok igényeiről, sokakat megszólított ebben az évben. Megkérdezte tőlük, hogy mi vonzaná őket a templomba, ott mit szeretnének hallani és mitől épülne tovább a helyi közösség. A megkérdezetteknek nem volt könnyű erre válaszolniuk, és talán még nehezebb megvalósítani a kéréseket.

– A hívek azt szeretnék, hogy az istentisztelethez kapcsolódva valami pluszt kapjanak, koncertre, előadásra vagy valamilyen más kulturális programra vágynak. A fiatalabb családok szerint ifjúsági találkozókra, közös játékokra, gyermekfoglalkozásokra lenne szükség. Ezeknek igyekszünk eleget tenni – mutat rá Léta Sándor, aki szerint a családok olyan elfoglaltak, hogy havonta vagy kéthavonta egy közös programot szerencsés megszervezniük.

Példaként említette, hogy az Ars Sacra-fesztivál részeként ők is megnyitják a templomot, ahol kulturális programokat tartanak, volt filmvetítés vagy éppen kiállítás is. Szavai szerint meg kell nyitni a templomot nemcsak az unitárius hívek, hanem az érdeklődők előtt is, mert sokan nem ismerik az egyházat. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy ezekkel a programokkal meg lehet fogni a gyermeket és a fiatalokat, akik később a családjukkal az istentiszteletekre is eljárhatnak, ha máskor nem, akkor, amikor felnőnek.