Megyek át a Mária Valéria hídon. Nem fehér lovon, hanem fehér autóval, és azzal a kétségtelen helyzeti előnnyel, hogy nem szükséges terepakadályokat, határjelzőket leküzdenem. Aki először jár Székelyföldön, annak a trianoni határtól kétszázötven kilométert kell megtennie idegenné vált tájon, ám a Felvidék déli pereme, a hajdani Felső-Magyarország kapuja a Duna túlpartja. Közúton, vízen és lélekben is mérhetetlenül kis távolság. Amint igen frappánsan jegyezte meg valaki, Párkány fő nevezetessége az esztergomi bazilika.
Csata onnan még jó húsz kilométer. Csak egy iramodás. Útközben felvillan bennem, semmiféle igazolást nem hoztam ahhoz, hogy a bérautómmal külföldre mehessek; nem is jutott eszembe, hogy oda indulok. A csatai kultúrházban olyan kép fogad, mintha lakodalomra készülnének. A terített asztalokon sütemény, pogácsa, üdítő és névjegytáblák, Köbölkút, Zalaba, Kéty, Farnad, Zselíz, Muzsla, Bény, Nádszeg, Ipolyszakállos feliratokkal. Várják tehát a vendégeket (csak a biztonság és a Budapest–Balaton–tengerpart útvonalról ritkán letérők kedvéért: ezek természetesen nem család-, hanem településnevek, az esemény nyelve és lelke pedig magyar), bár ilyen sokra nem számítottak.
Fotó: A szerző felvétele
Hiszen ez mégsem lagzi, ide hívatlanul is be lehet jelentkezni, és az érdeklődés szerencsére óriási. A fő szervező, Okos Csaba édesapja, László szerint túlságosan is az: „Hetvennégy gyerek jött tizenöt iskolából, tavaly még csak harminckilencen voltak. Idén ötödször rendezzük meg a Kincsőrzőt, nagyon örülünk neki, hogy évről évre bővülünk, de ha az ötvenvalahány produkciót csak négy percével számolom, az már négy óra. Azt viszont nem mondhatjuk senkinek, hogy nem léphet fel vagy oldja meg két percben. Annyit tehetünk, hogy a legkisebbekkel kezdünk, hogy ne nekik kelljen órákat üldögélni, mielőtt felléphetnek, úgy haladunk felfelé.”
A színpadon a „Felvidéki kincsőrzők” felirat körül három zászló feszít, a magyar, a székely és a felvidéki. Laci bácsi feje majdnem olyan piros, mint utóbbinak a felső sávja, mondja is, hogy miért: „Valaki az előbb idejött hozzám, és megkérdezte, hogy mi az a harmadik zászló. A magyart és a székelyt ismeri, de a harmadikat nem. Pont a miénket, a Felvidékét! Hát hogy akarunk mi bármit is, ha magunkat se ismerjük?”
Tapasztalataim alapján azért ez kirívó eset. Következik az új zsűritagok felavatása, ebbéli minőségemben piros, fehér, zöld szalagos érmét kapok a nyakamba, egyik oldalán Kincsőrzők felirattal, a másikon egy sólyommal, ugyanis a Sólyom Gyermekei Pt. a rendező, a fenntartó.
Az első produkció előtt még odalépek egy kislányhoz, aki egyik lábával a másikat tapossa, és bár nyugtatni szándékozom, rögvest kiderül, hogy ez most lehetetlen vállalkozás, mert azt mondja: „Nagyon szerettem volna jönni, vártam már ezt a napot, de most nagyon izgulok. És az a baj, hogy egyre jobban. Reggeltől ez jár a fejembe’, azt se gondoltam, hogy ennyien lesznek, jobb lenne, ha fel se kellene menni a színpadra, csak itt, előtte elmondhatnám.”
Csakhogy fel kell, nincs mese. Azaz éppenséggel van. Az első néhány pöttöm szereplő valóban elfogódott, akad köztük, aki szinte a túlélésért küzd – e tekintetben talán mégsem a legkisebbekkel kellett volna kezdeni –, de aztán lenyűgöző előadások sorjáznak.
Nevetünk, amint Dani, a vagány srác „Hazug Laci bácsi szekerei” címmel farnadi anekdotát mond, efféle gyöngyszemekkel: „Régen a kocsma volt a férfiak Google-ja.” Egyesek szipognak, amikor Veronika, az ábrándos tekintetű cigány lány döbbenetes átéléssel szaval József Attilát, de nem marad el Petőfi és Babits sem, és az én gyermekkorom „műversét”, a Mirzát is negyven év távolából hallom ismét. „Mennyből az angyal, menj sietve, az üszkös, fagyos Budapestre” – kéri Márai és vele Bálint, ez a délután és az este egyetlen pillanata, amikor feszengek.
Mert a felnőttek egyre arról faggatnak, mi történt Pesten, persze nem 1956, hanem 2019 őszén. Az ittenieket körülvevő többségi nemzetről, a szlovákról egyetlen rosszalló félmondat, utalás sem esik. Nem félelemből, óvatosságból, hanem mert így logikus. Tőlük nem várnak mást, élnek egymás mellett. Ők a fél anyaországot nem értik, és én erre ugyanazt felelem, mint 2004 dermesztő decemberében, a népszavazás után: számszakilag másfél millió igen és másfél millió nem ugyan kioltja egymást, de ha nem voksokban, hanem az azokat leadott emberekben, érzelmekben, lelkekben gondolkodunk, nincs mitől, főleg kitől tartanunk.
A helyzet azóta ráadásul folyamatosan javul. Minimum jelzésértékű, hogy Zoé milyen egyszerre ihletett és nehéz szituációban énekelheti a „Magyar vagyok”-at: az eredeti, széles körben ismert előadó, maga Kiss Kata is ott ül a zsűriben, és ezért most kettős értelemben bálvánnyá dermed. Majd mindenki így tesz, amikor a negyedosztályos Dorinában Sebestyén Márta hangját és igézetét véljük felfedezni.
Magamnak is bevallom, reggel arra ébredtem, hogy remek nap előtt állok, amelynek minden perce, mozzanata ezredszer erősíti majd bennünk, hogy összetartozunk, de végképp nem számítottam arra, hogy művészi élményben lesz részem. Ez a legnagyobb döbbenet.
Az, hogy általános iskolai tanulók hihetetlen spontán profizmussal, felvidéki zárt hangzókkal és nyílt szívvel verselnek, mesélnek, dalolnak. Nem leckét mondanak fel, előadnak. Vajon miért, hogyan? Kizárt, hogy tehetségesebbek, mint 30-50-100 kilométerre délebbre élő kortársaik. Az ok nyilván másutt keresendő. Vannak közös ügyeik, amelyekkel többet törődnek ők, ezek mentén többet törődnek velük és ők is másokkal. Teszik mindezt magától értetődően, tizenévesektől elvétve érezhető tartalommal, pátosz nélküli, eszköztelen fennköltséggel, „magyarkodás” helyett zsigeri magyarságtudattal.
Ezek az egymásrautaltság csodái. A cigány–magyar egymásrautaltságé is. A színpadon egy hegedű, egy gitár, tíz cigány gyerek, tíz, talán máris embert próbáló sors, és a dal, amely így utal erre: „Ez a hely az én hazám, ide jöttem világra. Remélem, nem hiába.” Babindák Istvánnak, szakmai és lelki felkészítőnek, költőnek, a Csatai Cigány Szívek Polgári Társulás vezetőjének felvetem, úgy tűnik, itt bármiféle magyar és cigány különbségtétel tökéletesen értelmetlen, mire meghökkentő mélységű választ kapok:
„Azt szoktam mondani, én mindent tudok rólad, te semmit nem tudsz rólam. Én magyar cigány vagyok, a gyermekeim neve Ernő, Jolán, István, nem Romanko vagy efféle. Komolyan mondom, nekünk Budapest olyan, mint Amerika. Engem a szlovákok még azért vertek meg Léván, ahol tanultam, 1978-ban, mert Eddát hallgattam. Én József Attilát nem adnám senkinek, de Pilinszkyt se, a múltkor is őt olvastam hajnalig, aztán reggelig azon gondolkodtam, hogyan lehet így írni. Zenében pedig a Kis kece lányom a kedvencem, akár Magyarországon lépünk fel, akár Szlovákiában, de még Csehországban is, azt biztosan előadjuk. Akkor is, ha mi kétszeresen is megkapjuk, hogy idegenek vagyunk, magyarok és cigányok is.” Mondom neki, hogy egyik kedvenc mániám, az ősbizalom ragyog a gyermekeiről, a tanítványairól, ő azonban gyorsan visszahoz földközelbe: „Pedig van közöttük, akit otthon rendszeresen vernek, az iskolában kiközösítenek, de itt jól érzi magát. Ha énekelni vagy szavalni kezd, más ember lesz belőle.”
A versenynek vége, a zsűri döntéshozatalra visszavonul. Azaz csak vonulna, mert Zsákovics Lászlót nem lehet csak úgy ott hagyni a színpadon. A szomszéd településről, Oroszkáról érkezett, ahol délelőtt jártunk.
Édesapja az általa alapított és működtetett, fővárosi léptékű hadimúzeummal, magángyűjteményével, édesanyja frissen sült pogácsával, öccse a második világháború végén létrehozott elit osztagról, az Ipolyt és a Garamot védő Szent László-hadosztályról szóló verssel fogadott bennünket. Laci pedig kora este a csatai kultúrházban, az eredményhirdetés előtti húsz percben pipál le minden, a televíziókból ránk ömlő tehetségkutató műsort.
Először úgy gondolom, playback az egész, és azt mormolom magamban, kicsit ciki egy hőstenorra ennyi idősen tátogni, de nem hiszek a szememnek és a fülemnek: ez a fiú élőben, egy szál mikrofonnal a kezében énekel. Nemzeti dalt, Bánk bánt, végül az Egri csillagok című rockoperából Dobó várkapitánnyal ezt: „Nézz ránk, Európa, állj mellénk a harcban, érted is küzdünk, ha védjük a magyar hazát.” Édesanyja a sarokban guggol és csendesen pityereg.
Fotó: A szerző felvétele
Ha nem hatna ebben a minden porcikájában természetes miliőben mesterkéltnek és túlzónak, a színpadról lefelé jövet megölelném Zsákovics Lászlót, de így csak annyit mondok neki, ez hihetetlen, ő erre rendeltetett, tilos elherdálni ezt az adományt. Köszöni szépen, túlzásnak tartja, de azért láthatóan jólesik neki, és hozzáteszi: persze nagyon szeretne ezzel foglalkozni, csak nem tudja, hogyan kellene elkezdeni. Miközben már régen elkezdte.
Mi viszont lassan befejezzük. Az eredményhirdetéskor mindenki érmes minősítést – arany, ezüst, bronz kategória – kap, első beszélgetőpartnerem, a kislány is megkönnyebbülten sóhajtja: „Közben, a színpadon is izgultam, egyszer meg is akadtam, de a többiek azt mondják, nem vették észre. Nagyon tetszett, szép volt.”
Nemhogy szép, elmondhatatlan, leírhatatlan. Kísérletet azért tettem rá, bár elismerem, a tervbe vett dokumentarista stílus helyenként sérült. De nincs mit tennem, évtizedek óta szeretnék kincsőrző, a közös kincs őrzője lenni, és mostantól papírom is van róla.
Az egyetlen, az egész napból picit kilógó, mesterkélt mondat a búcsúzáskor hangzik el, ekképpen: ápoljuk együtt a hagyományainkat. Nekem elég, ha minél többet együtt vagyunk. A hagyományaink pedig nem szorulnak ápolásra, köszönik, jól vannak. Mást, másokat kell meggyógyítanunk.
