Megyek át a Mária Valéria hídon. Nem fehér lovon, hanem fehér autóval, és azzal a kétségtelen helyzeti előnnyel, hogy nem szükséges terepakadályokat, határjelzőket leküzdenem. Aki először jár Székelyföldön, annak a trianoni határtól kétszázötven kilométert kell megtennie idegenné vált tájon, ám a Felvidék déli pereme, a hajdani Felső-Magyarország kapuja a Duna túlpartja. Közúton, vízen és lélekben is mérhetetlenül kis távolság. Amint igen frappánsan jegyezte meg valaki, Párkány fő nevezetessége az esztergomi bazilika.
Csata onnan még jó húsz kilométer. Csak egy iramodás. Útközben felvillan bennem, semmiféle igazolást nem hoztam ahhoz, hogy a bérautómmal külföldre mehessek; nem is jutott eszembe, hogy oda indulok. A csatai kultúrházban olyan kép fogad, mintha lakodalomra készülnének. A terített asztalokon sütemény, pogácsa, üdítő és névjegytáblák, Köbölkút, Zalaba, Kéty, Farnad, Zselíz, Muzsla, Bény, Nádszeg, Ipolyszakállos feliratokkal. Várják tehát a vendégeket (csak a biztonság és a Budapest–Balaton–tengerpart útvonalról ritkán letérők kedvéért: ezek természetesen nem család-, hanem településnevek, az esemény nyelve és lelke pedig magyar), bár ilyen sokra nem számítottak.

Hiszen ez mégsem lagzi, ide hívatlanul is be lehet jelentkezni, és az érdeklődés szerencsére óriási. A fő szervező, Okos Csaba édesapja, László szerint túlságosan is az: „Hetvennégy gyerek jött tizenöt iskolából, tavaly még csak harminckilencen voltak. Idén ötödször rendezzük meg a Kincsőrzőt, nagyon örülünk neki, hogy évről évre bővülünk, de ha az ötvenvalahány produkciót csak négy percével számolom, az már négy óra. Azt viszont nem mondhatjuk senkinek, hogy nem léphet fel vagy oldja meg két percben. Annyit tehetünk, hogy a legkisebbekkel kezdünk, hogy ne nekik kelljen órákat üldögélni, mielőtt felléphetnek, úgy haladunk felfelé.”
A színpadon a „Felvidéki kincsőrzők” felirat körül három zászló feszít, a magyar, a székely és a felvidéki. Laci bácsi feje majdnem olyan piros, mint utóbbinak a felső sávja, mondja is, hogy miért: „Valaki az előbb idejött hozzám, és megkérdezte, hogy mi az a harmadik zászló. A magyart és a székelyt ismeri, de a harmadikat nem. Pont a miénket, a Felvidékét! Hát hogy akarunk mi bármit is, ha magunkat se ismerjük?”