Mi köze egy kovácsműhelynek és egy irodalmi díjnak egymáshoz?

Díjat alapított Bereti Gábor Szinva Irodalmi Díj néven. Már át is adták legelső alkalommal: Szvoren Edina prózaíró lett a díjazott. A díjalapítóval beszélgetett a boon.hu.

– Hogyan jut valakinek az eszébe, hogy irodalmi díjat szeretne alapítani?

–Több helyről érkező sugallat adta az ötletét. Mivel azt tapasztaltam, hogy a művészek, köztük az írók minden korban a nemzet napszámosaiként tengődnek, először arra gondoltam, ha nyerek a lottón, feltétlenül alapítok egy díjat, amivel enyhíthetem szűkös, méltatlan helyzetüket. Azonban Fortuna istennő nem fogadott kegyeltjei közé, nem állt mellém, hogy támogassa tervemet. Így, szembesülve a szikár tényekkel, beláttam, magamnak kell elképzelésemet realizálni. Az érlelődés hosszú ideje után, a nyugdíjaskor kezdetén gondoltam arra, hogy érdemes volna számot vetni anyagi helyzetemmel és minden nélkülözhető fillért az elképzelésem megvalósítása érdekében munkába állítani.

– Könnyű volt az út a megvalósításig?

– Az előérzet amorf, sugallatos állapota után a cselekvésvágy nyugtalanító állapota következett. Azt nem mondhatom, hogy nap mint nap ezzel a gondolattal feküdtem és keltem, de mert művészet- és irodalomkedvelő ember vagyok, valahányszor irodalommal vagy valamilyen művészeti alkotással adódott találkozásom, a jelenéseket makacsul követő gondokkal is találkoznom kellett. A tettvágyra sugalló érzület állandósult, s becserkészve hétköznapjaimat, állandóan szemmel tartott. Időnként eltöprengtem, vajh a cselekvés milyen útját-módját választhatnám.

A Szinva Irodalmi Díjat megalapító Bereti Gábor
Fotó: Dudás József / BOON.HU

– Mi lett az út? Elmeséli a történetét?

–Egy díj alapításához anyagi fedezetre is szükség van. Ennek előteremtéséhez a sors sietett segítségemre. Ha már Fortuna istennő nem állt mellém, az idő szerencsekereke úgy fordult, hogy ami egykor, még a nagyapám számára hátrányos volt, mert ’47-ben államosították a kovácsműhelyét, az a rendszerváltást követően az édesapámat és két testvérét kárpótlási jegy formájában előnyösen érintett. Az apám a rá eső részt nekem adta, mondván, ő már sok hasznát úgysem venné, én meg az akkori földlicitálások során egy darab földhöz jutottam. Mivel én nem gazdálkodok, bérbe adtam a földet, s az ezért járó bérleti díjat ajánlottam fel a díj anyagi alapjának fedezetéül.

– Vagyis a pénz meglett, de hogyan tovább?

– Egyedül, Don Quijoteként biztos, hogy nem mennék sokra. A díjalapításhoz partnereket, segítőtársakat kerestem. Érdeklődési körömnél fogva ismertem a városban néhány olyan embert, akikre tervem kapcsán jó szívvel gondolhattam. Ilyen volt Borkuti László, korábbi könyvtárigazgató, ma kulturális tanácsnok és Jenei László író, a Műút irodalmi folyóirat új főszerkesztője. Megkerestem őket, és a felkérésemtől nem zárkóztak el. Tulajdonképpen mi hárman alapítottuk a Szinva Irodalmi Alapítványt, ami aztán a díj további, ügyes-bajos dolgait igazgatta. Belevetettük magunkat az alapítás, az arculatkialakítás hétköznapi aprómunkájába.

A teljes cikket ITT olvashatja tovább.

Magas fecsegés

Ellenkezem, tiltakozom! Amikor Hamvas Béla Scientia sacra című munkájában olvasom: „Az egész újkori humanitáskultúra, a lélektan, az irodalom és társadalomtudomány, a filozófia, a morál, az esztétika, a filológia, a vallástudomány teljes egészében és kivétel nélkül megvalósíthatatlan […]. Ez a sok millió kötet fölösleges, haszontalan, hiábavaló, bizonyos tekintetben fájdalmasan értelmetlen, s mintha meg se lenne írva. Merő […] idealitás, magas fecsegés, tartalmatlan, nemlétező igény számára készült, nemlétező cél érdekében, illuzórikus színvonalon, a valóságos emberi léttel semmi kapcsolata sincs, nem volt és nem is lesz.”

Korábbi cikkünket ITT olvashatja tovább.