Nem lékelünk

– Zöldhéjú van? – Ez mind az. – De ezek csíkosak. – Hát persze. A dinnye már csak ilyen. Dehogy ilyen – makacskodnék még egy kicsit, de aztán elszégyellem magam, hogy egy pillanatra így magával tudott ragadni a késő-kádári nosztalgia. DÉVÉNYI ISTVÁN RIPORTJA

Persze lehet, hogy szó sincs múltba révedésről, és a zöldhéjú, csíktalan dinnye beszerzésének szándéka tulajdonképpen antiglobalizációs tevékenység, amelynek során a vásárló öntudatlanul az uniformizálódó világ ellen fordulva keresi az elavultnak kikiáltott terméket. Ám mindez a végeredmény szempontjából mindegy, mert így, vagy úgy, de dinnyepiacon a csíkos dominál, és kész. S ez üdvözlendő tendencia, mivel a zöldet Európában szinte már csak mi magyarok esszük – állítják a szakemberek.

Hogy Magyarországon dinnyeügyben ki számít szakembernek? Hát mindenki. Legalábbis minden családfőnek van egy megbízható, százszázalékos érettségmegállapító technikája, az egyszerű kopogtatástól a szagminta-vételezésen át a féltudományos szárvizsgálatig.

– Megkopogtathatom?

– Meg, de minek?

– Hogy jó-e.

– Hol él maga? A méret a lényeg.

A godzillás jó tanácsot már egy másik értékesítő helyen kapom, azzal a kiegészítéssel, hogy a kopogtatás ideje lejárt, a csíkosból a nagyobb a jobb, mert méretéből kifolyólag tovább érhetett, ugye, ilyen egyszerű az egész. És az útszéli árus egyéb információval is szolgál.

– Az Eureka nyolc-tíz kilóra hízik, kerek, csíkos, korai érésű, az ültetéstől hatvanöt napra szedhető, a Crisbyt még hamarabb, hatvan napra lehet szedni, de ez kisebb, a csúcsdinnye pedig a Farao (nomen est omen – vetem közbe, ám mosoly helyett értetlen szemöldökráncolás a jutalmam), amit a hosszúkás alakjáról ismerhet meg, no és a méretéről, mert tíz-tizennégy kilósra is megnő.

Mivel beszélgetőtársam valóságos szakértőnek tűnik, meg a nomen est omen dolgot is helyre kell kalapálni, további, a zöld dinnye sorsát firtató kérdéssel állok elő. Így kiderül, hogy emberem szerint a zöldhéjú hanyatlása tulajdonképpen a hetvenes években kezdődött, amikor a nagyobb terméshozama miatt állattakarmányként elkezdték a csíkosat termeszteni. Ráadásul a sima zöld két hét alatt leterem, míg a csíkos akár négy hónapig is ellátja a gazdákat.

– Ha itt megkopogtatja, és olyan dinnyésen mély hangot hall, az az igazi – harmadik hely, harmadik hasznos tanács. Fogalmam nincs, hogy milyen a dinnyésen mély hang – azt érezni kell, magyarázza a kereskedő páros –, ezért lelkesen fölkiáltok, amikor belülről komor kongásra leszek figyelmes, ám leintenek, hogy na ez a nem jó, ez már kásásodik, tele van üreggel, azért kong. Akkor lékeljünk – sóhajtok nagyot, és ez a szerencsém, mert így legalább látják rajtam a jó szándékot, és nem küldenek el melegebb égtájakra, csupán intőn mutatnak a fejük fölé helyezett kartonpapírra: „Nem lékelünk!”

– Ha rossz az idő, már akkor sem jönnek a vevők, de nem is kell, hogy essen az eső, elegendő, ha egy kicsit beborul az ég. Ha hétágra süt a nap, dinnyét csak akkor lehet eladni. Ezt csak azért mesélem, hogy lássa, milyen hisztis nép lett a magyar. Régen elvitték a lékelt dinnyét is, ha jó volt az íze. Manapság meg a tökéletes is kevés. Ha lékelnénk, a duplája maradna a nyakunkon.
Népünk becsületének védelmében már-már vásárolok egy csíkosat lékelés nélkül, ám végül győz a mindannyiunkban ott lapuló oknyomozó riporter, ami újabb és újabb standok meghódítására ösztönöz. És nem hiába, mert a Nagycsarnokban végül kapok sima zöldet, igaz, nemhogy lékelésről nincs szó, de még a dinnyésen mély hangok előcsalogatására tett esetlen kísérleteimet is lehurrogják a mögöttem sorakozó cekkeres szakértők, akik szerint kétszáz forintért ne variáljak annyit. A tömegharag árnyékában gyorsan kinézek egy formásat, helyre kis kaccsal, de a kereskedő elbénázza a mozdulatot, és a kiválasztottam legurul a láda mélyére.

Japánban ilyen nem fordulhat elő – morfondírozok, míg az árus eltűnik a dinnyehalom mélyén –, ott négyszögletes dinnyéket termelnek az ehhez hasonló balesetek és a szállítási macera elkerülése végett. Az Egyesült Arab Emirátusok farmjain pedig már a kockaalakú paprika, cukkíni, paradicsom és uborka előállításával kísérleteznek.

A lincselési ingerküszöböt megelőző pillanatban előkerül a klasszikus kerek, de miden-mindegy alapon már csak odahaza kopogtatom végig, szagolom körbe, és veszem aprólékos szemügyre a szár szálainak állapotát. Semmi különös, így be a frizsiderbe, mert nemsokára kezdődik a Forma–1, és amilyen forró hangulatot szokott teremteni „Hoppácska” Palik László, ahhoz minimum jégbehűtött görögdinnye szükséges. A magyar Forma–1 guru a Brit Nagydíjon azonban labdába sem rúghat a skót népviseletszerűségbe öltözött tiltakozó mellett, aki a forgalommal szemben végigsprinteli a Hangar-egyenest, miközben néhány transzparenst lóbál. Az egyiken mintha az szerepelne, hogy „Nem ezt ígérte, Medgyessy úr!”, a feliratot azonban nincs időm kibetűzni, mert újfent elgurul a félbevágásra várakozó dinnye. Mégis csak egy Faraót kellett volna vennem.