„A piacra kellene bízni a fejlesztéseket”

Bod Péter Ákos szerint feudális jellegű osztogatás helyett a szerves fejlődés elősegítésére van szükség.

Most, 2016-ban nem áll előttünk olyan gazdasági modell, amellyel dinamikusan és hosszú távon növekedhetne a magyar gazdaság – jelentette ki lapunknak az Antall-kormány egykori ipari és gazdasági minisztere, későbbi jegybankelnök. – Pedig az ezredfordulóig a régió élmezőnyébe tartoztunk minden tekintetben. Ha nem is a vágyainkhoz, de a hasonló cipőben járó országokhoz képest jól álltunk. Persze óhatatlanul el kellett szenvedni azokat a veszteségeket, amelyeket minden egykori KGST-ország elszenvedett, azaz a tőkés átalakulás terheit. Bejöttek ugyan az országba a multik, de voltak reményteljes kis- és középvállalkozások, jól teljesített a magyar gazdaság, talán csak a mezőgazdaság fejlődése okozott csalódást. Az ezredfordulót követően azonban valami megtört – tette hozzá Bod Péter Ákos.

Kérdésünkre a közgazdászprofesszor elmondta, alapvetően azért kezdtünk egyre jobban visszacsúszni a régiós országok rangsorában, mert a politikai elitnek nem sikerült legalább az alapvető gazdasági kérdésekben nemzeti egyezségre jutnia. Az egymást követő kormányok szinte minden ciklusban új irányba indultak. Ennek szükségszerű következménye volt, hogy nem a gazdaság szereplői döntötték el, mibe érdemes fektetni – ahogy egy valódi piacgazdaságban történik –, hanem az adott kurzushoz közel álló vállalkozásokat hozták helyzetbe, függetlenül attól, hogy azok teljesítményét a piac is elismerte-e vagy sem. Vagyis egyfajta feudális jellegű osztogatás indult el, ami a mai napig tart. Abban a helyzetben pedig, ami nálunk a rendszerváltás óta tart és ma is létezik – miszerint egy-egy politikai kurzushoz, párthoz, esetleg egy személyhez kötődve futtatnak föl egy vállalkozást, amely a következő kurzusban összeomlik –, nem szívesen finanszíroznak cégeket a befektetők, bankok, mert bizonytalanságot jelent számukra. – Gondoljunk csak a kilencvenes évek végén nem kevés állami pénzzel felfuttatott Vegyépszerre, amely a 2002-es kormányváltást követően összeomlott – emlékeztetett.

– De hogy visszatérjek a jelenlegi helyzet közgazdasági elemzésére: a magyar gazdaság legnagyobb hiányossága, hogy alacsony a termelékenység, ami pedig elengedhetetlen a stabil növekedéshez – emelte ki Bod Péter Ákos. – Gondoljunk csak bele! Arról szól a propaganda, hogy minden korábbinál többen dolgoznak. A GDP viszont csak mostanában éri el a 2008-as szintet. Vagyis ebből logikusan levezethető, hogy csökkent a termelékenység. Ezt csak megfejeli az, hogy a nagy nemzetközi cégek termelik az értéktöbblet döntő hányadát, aminek egy részét azonnal ki is viszik az országból – tette hozzá.

– Éppen a baráti cégeknek osztogatott támogatások miatt nem tudtak olyan, szervesen a gazdaságból kinövő cégek létrejönni, mint például Lengyelországban. Az a modell, amelyben néhány autógyár termelése komolyan befolyásolja a magyar növekedés ütemét, nem segíti az ország fejlődését. Vagyis ha behozunk az országba még két gumigyárat, abból nem lesz hosszan tartó és dinamikus növekedés.

A professzor szerint a konkrét befektetések irányát nem a kormányzatnak kellene megmondani, annak a piacon kellene eldőlnie. Az ország irányítóinak csak az a feladatuk, hogy megfelelő körülményeket teremtsenek. Alapvető termelési tényező a megfelelő infrastruktúra, amivel nincs gond. A képzett munkaerővel azonban annál inkább. Egyre több hír szól arról, hogy munkaerőhiánnyal küszködnek a vállalkozások. – Ha például egy 12 fős vállalkozást szeretnék indítani, amelyhez képzett munkaerőre lenne szükségem, azt venném észre, hogy kilencen már Londonban vannak, s a maradék három is csomagol, csak még nem szólt nekem. Persze nem is lehet csodálkozni ezen, hiszen az oktatásra fordított összeg – csakúgy, mint az egészségügyi kiadások – nem csak a régió országaihoz, de a korábbi időszakban ezekre a célokra fordított összeghez képest is kevés. Sajnos ezen a területen is az látható, ami a gazdaságban: a kormány szereti ellenőrizni a társadalom különböző területeit. Az egyetemeket például az elmúlt negyven évben nem ellenőrizték olyan szorosan, mint most – elemezte a jelenlegi helyzetet az egykori miniszter.

Bod Péter Ákos szerint nagy bűn, hogy azt a hatalmas összeget, amelyet az unió biztosított az országnak, nem tudtuk igazán hatékonyan fölhasználni. Jól mutatja ezt, hogy amíg hazánkban csak most éri el a bruttó nemzeti termék (GDP) a válság előtti szintet, addig Lengyelország már húsz százalékkal fölötte jár.

A lengyel példa is azt mutatja, hogy – velünk szemben – azok az országok tudtak előrelépni, amelyek saját erőforrásaikat mobilizálták, s ezt egészítették ki az uniós pénzzel. Nálunk viszont az uniós támogatás nélkül szinte egyáltalán nem lennének beruházások, hiszen a fejlesztések 90–95 százaléka közösségi pénzből vagy külföldi tőkéből történik. Vagyis belső fogyasztásra és megtakarításra van szükség, s ezt kell kiegészíteni a külső forrásokkal. Az utóbbiakat is tervezetten kell elkölteni: egy szükségesnél nagyobb beruházás – például egy, az igénynél háromszor nagyobb teljesítményű szennyvíztelep – kidobott pénz. Hiszen a ráfordítás kétharmadát okosabb célra is el lehetett volna költeni. Éppen a támogatás hatékonyabb hasznosításához lenne szükség arra a nemzeti tőkére, amelynek fejlődését a kormány is ösztönzi. De annak nem a személyes kapcsolatokon, pártkötődéseken keresztül kellene gyarapodnia, hanem szervesen kinőni a gazdaságból, ahogy például Lengyelországban történt. Annál is inkább okosan kellett volna elkölteni az uniós támogatást, mert ezelőtt soha nem kaptunk ingyen semmit.

– Összefoglalva elmondható, hogy ma is túlságosan nagy a politika szerepe a gazdaságban, ezért nem tud egészségesen fejlődni az ország. Az általam ismert gazdasági elemzők mindegyike egyetért abban, hogy a jelenleg rendelkezésre álló munkaerővel és tőkeállománnyal két százalék körüli növekedés van a magyar gazdaságban. Ez néha lehet több, néha kevesebb, de tartósan magasabb növekedésre nincs esély. A termelékenység emelésére, azaz nagyobb hozzáadott érték termelésére, képzettebb munkaerőre és a viszonyainkhoz illeszkedő méretű beruházásokra lenne szükség. Annak útjában, hogy mindezt elérjük, több akadály is áll. A két legjelentősebb, hogy keveset költünk az oktatásra, s hogy általános a bizalmatlanság. A kisebb – és potenciálisan reményteli – vállalkozások közül sokan az adóhatóság és politika radarszintje alatt akarnak maradni, hogy ne legyenek szem előtt. Ezen csak úgy lehetne túljutni, ha a politikai elit hátrébb lépne a gazdaságtól. Abban csak reménykedni lehet, hogy a gazdaságnak ígért uniós támogatást a jövőben nem politikai szempontok, hanem valódi érdemek szerint osztják majd. Igazi előrelépést pedig az jelenthet, hogy a mostanában fölnövő generáció már nem ebben a szellemben gondolkozik. Talán itthon is, de még inkább Nyugat-Európában olyan tudásra tesz szert, amelyet hazahozva nem ragaszkodik görcsösen a feudális jellegű osztogatáshoz, hanem a piacra bízza azt, ami a piac dolga. A cselekvésre pedig már nincs sok időnk, hiszen senki nem tudja, miből fog beruházni az ország, ha 2020 után felére esik az uniós támogatás, vagy ne adj’ isten teljesen megszűnik. Pedig ez utóbbi sem teljesen elképzelhetetlen – állítja Bod Péter Ákos.