Megmentették a devizahiteleseket?

A jegybank nem segítette nyereségéből az adósokat: korábban és erősebb árfolyam mellett kellett volna forintosítani.

Ha viszont már egyszer a gyenge forint mellett tette le a voksot a kormány, érdemes lett volna elgondolkodnia azon, miként tudja a lehető leggyorsabban teljesíteni ígéretét, s forintra váltani a devizahiteleket. Ha ezt már 2010-ben vagy 2011-ben megtették volna – amikor még kevesebbet gyengült a forint –, sok család megmenekült volna a csődtől. A kormányváltás után az Equilor Befektetési Zrt. 250-600 milliárd forintra becsülte az addig elszenvedett árfolyamveszteség miatt a forintra váltás költségeit. A kormány azonban jogi, pénzügyi problémákra hivatkozva nem lépett. Pedig voltak elképzelések az adósok megmentésére. Akár az állam is kifizethette volna ezt az összeget 2011-ben, hiszen ott volt például az az 500 milliárd forint, amelyből inkább kivásárolta az oroszokat a Mol olajipari vállalatból. Ha az állam segít, még jogi problémák sem merülnek föl, hiszen a bankok a pénzüknél vannak, legfeljebb a jövőbeli elmaradt haszon miatt panaszkodhatnak.

Új megközelítést jelentett volna a probléma megoldásában, ha elfogadják Róna Péter közgazdász, bankár érvelését, miszerint a devizahitel hibás termék. Ez ugyanis egyáltalán nem hitel, hanem olyan befektetés, amelynél az összes profit a banké, az összes kockázat pedig a hitelfelvevőé. Nem hitel azért sem, mert nem egy fix összegben felvett kölcsön, amelyet előre rögzített összegben kell visszafizetni, a szerződésben kijelölt és annak alapján mindkét fél számára kiszámítható kamattal együtt. A devizaadós nem tudhatta, hogy mikor mennyit kell visszafizetnie, mert a törlesztés egy olyan ténytől – az árfolyammozgástól – függött, amelyhez semmi köze, hiszen ő forintot kapott, és forintban fizetett. Róna Péter szerint lényeges, hogy

a bankok a szerződéskötéskor rosszul mérték föl a hitel visszafizetésének kockázatát,

ezért komoly a felelősségük a nemfizetőhitelek kialakulásában. A megoldást a bankár a forintra váltásban látta, mégpedig az eredeti, vagyis a hitelfelvételkori árfolyamon. Ebből az elképzelésből sem lett azonban semmi, mert a kormány nem mert szembemenni a bankokkal. Ami bizonyos tekintetben érthető, mert ez a fajta forintosítás rendkívül nagy veszteséget jelentett volna a pénzintézeteknek. Ez pedig hatalmas feszültséget okozott volna az akkoriban még jellemzően külföldi kézben lévő bankokkal, illetve az unióval szemben.

De a kormány egy másik – a bankok számára sokkal kisebb veszteséget jelentő – megoldást is lesöpört az asztalról, amelyet Surányi György, Barta György és Tomas Spurny pénzügyi szakemberek állítottak össze. Surányi György egykori jegybankelnök arról beszélt lapunknak, hogy

sokkal korábban ki kellett volna vezetni a devizahiteleket, amikor a forint még jóval erősebb volt.

Az átváltással kapcsolatos elképzelésüket 2011 januárjában el is juttatták az érintettekhez, de annak végrehajtása elől kategorikusan elzárkózott a Magyar Nemzeti Bank (MNB) akkori vezetése, mert nem tartották komoly gondnak a devizahitelezést. A bankszövetségnél is csak az elnök tartotta ezt jó ötletnek, a többiek úgy vélték, túlságosan nagy terhet – mintegy 500 milliárd forint veszteséget – jelentett volna a bankok számára a forintra váltás. A kormány pedig azzal utasította vissza a tervet, hogy logikus lépés lehetne, de a bankok ellenében nem erőltetné a dolgot.

Akkoriban 210-215 forint körül járt a svájci frank árfolyama, míg a tényleges forintosításkor – 2014 végén, 2015 elején – 256 forinton váltották át a hiteleket. Tehát már a Surányi-terv is 20 százaléknyi tőketartozás-emelkedéstől mentette volna meg az adósokat. De Surányi György szerint a havi törlesztőrészlet ennél nagyobb mértékben csökkent volna, mintegy 30-35 százalékkal. Egyrészt ugyanis az átlagos 15 éves futamidőt 20-25 évre növelték volna, s a tartozás ötödét a futamidő végén egyben kellett volna kifizetni. Másrészt a forintra váltott hitelek teljes hiteldíjmutatója (thm) 6 százalék körül lett volna az akkoriban átlagban 9 százalékos svájcifrank-thm-mel szemben. Vagyis összességében a törlesztőrészlet úgy alakult volna, mintha 200 forintos árfolyamon törlesztene az adós. A terheket tehát megosztották volna a bankok, az állam és a hitelfelvevő között.

A bankok 400 milliárdot vesztettek volna az alacsonyabb kamatfeláron, az állam évi 40 milliárdot az egyszázalékos kamattámogatáson, amellyel ez a terv számolt. De a költségvetés ezt sem vesztette volna el, hiszen a lakosság így a nála maradt összeget fogyasztásra költheti, ami a befolyó adón keresztül bőven ellensúlyozta volna a kamattámogatás okozta veszteséget. Az adós pedig 50 százalékkal hosszabb ideig fizetett volna 30 százalékkal alacsonyabb törlesztőrészletet. Ráadásul a kamatterhek az alapkamat csökkenésével mérséklődtek volna, így

az akkori 6 százalék helyett ma már 3,5 százalékos kamatot kellene csak fizetni.

Ezt a javaslatot 2013 nyara végén – amikor 230 forint körül járt a svájci frank árfolyama – megismételték azzal a módosítással, hogy a forintleértékelődés eredményeként a jegybanknál keletkezett 300 milliárd forintos hasznot vissza kellene juttatni a devizahiteleseknek. Ezzel sikerült volna hasonló törlesztőrészlet-csökkenést biztosítani, mint a 2011-es javaslatban. De ez sem történt meg.

A kormány ahelyett, hogy egyetlen huszárvágással megmentette volna a devizahiteleseket, több lépésben próbált segítséget nyújtani nekik. Először 2011–2012 fordulóján lépett, amikor a végtörlesztéssel lehetővé tette, hogy aki képes egy összegben kifizetni tartozását készpénzzel vagy egy új forinthitellel, az kedvezményes, 180 forintos svájcifrank- és 250 forintos euróárfolyamon szállhat ki devizahiteléből. Ezzel mindössze 170 ezren tudtak élni, hiszen csak a tehetősebbeknek volt többmilliós vagy több tízmilliós gyorsan mozgatható tőkéje. Palkó István, a Portfólió.hu elemzője szerint ez 370 milliárd forinttal, azaz szerződésenként 2,2 millió forinttal csökkentette az érintett adósok tartozását. Ennél jóval kisebb mértékben – összességében 49,8 milliárd, azaz fejenként 290 ezer forinttal – csökkent annak a 172 ezer adósnak a tartozása, akik az árfolyamgát elnevezésű programot választották. Ennek lényege, hogy öt évig a végtörlesztéskori árfolyamon fizethették törlesztőrészleteiket, a napi árfolyamtól való eltérés pedig egy gyűjtőszámlán halmozódott, amelyet öt évig nem kellett fizetni. A kamatfizetésre is enyhítést kaptak az ügyfelek, amelyet a költségvetés és a bank fele-fele arányban állt. Ám ebben a felállásban is öt év elteltével ismét megemelkedett volna a havi törlesztési kötelezettség.

A fenti két kormányzati megoldás közös jellemzője tehát, hogy csak az adósok egy részének nyújtott valamekkora kedvezményt,

a gyenge forint miatti árfolyam-emelkedés azonban folyamatosan hatalmas terhet jelentett a programokból kimaradt devizahitelesek számára, ráadásul a további gyengülés kockázata is fennállt.

Ezért a kormány 2013 novemberében bejelentette, hogy az Alkotmánybírósághoz és a Kúriához fordul jogi megoldás kidolgozása érdekében. Végül a Kúria úgy döntött, az árfolyamkockázatot teljes egészében az ügyfélnek kell viselnie, az egyoldalú kamatemelések és az árfolyamrés alkalmazása miatti pluszdíjak viszont visszajárnak az adósnak. Az erről szóló törvények 2014 őszén megszülettek, majd a banki fellebbezések elutasítása után eldőlt, hogy gyakorlatilag piaci árfolyamon, azaz 309 forintos euró- és 256,5 forintos svájcifrank-árfolyamon kötelezően forintra váltják a devizahiteleket, s ezzel mindenki megszabadul az árfolyamkockázattól. Ezért azonban súlyos árat kellett fizetni: a felvételkori és az átváltási árfolyam közötti különbséget az ügyfélnek kellett állni. Ez leginkább a svájci frankban eladósodottakat sújtotta, hiszen jó részük 160-180 forint körüli árfolyamon vette föl a hitelt, vagyis frankonként 75-95 forintot veszítettek, azaz 40-60 százalékkal a felvételkori árfolyam fölött rögzítették tőketartozásukat. Így azoknak, akik kimaradtak a végtörlesztésből és az árfolyamgátból, nemcsak éveken keresztül egyre növekvő törlesztőrészleteket kellett fizetniük a forint gyengítése miatt, de még arra sem maradt esélyük, hogy nemzeti devizánk erősödése esetén ebből valamennyit visszanyerjenek.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy nagyon szerencsés időpontban történt meg a forintra váltás, mert 2015 elején a svájci jegybank megszüntette a svájci frank euróhoz kötését, s néhány nap alatt jelentősen megugrott a svájci deviza jegyzése: ennek káros hatásától megóvta a devizaadósokat a forintosítás. Így összességében szerződésenként 1,2 millió forint újabb költségtől mentesültek az adósok.

Ha ezt a forintgyengülés miatti hatalmas veszteséget le is kellett nyelniük a devizaadósoknak, valamit azért visszakaptak. A Kúria határozata értelmében ugyanis átlagosan 20 százalékkal csökkenhettek a törlesztőrészletek, ez volt ugyanis az az összeg, amellyel az árfolyamveszteségen felül éveken át megemelték a havi törlesztési kötelezettségeket a bankok. Ezen túlmenően egy összegben leírták a tőketartozásokból a korábban jogtalanul beszedett díjakat is. Ez utóbbinak köszönhetően egy időre néhány százalékponttal csökkent a nem fizető adósok száma, hiszen – ha csak átmenetileg is, de – eltűntek elmaradásaik.

Miután azonban a forintra váltással a futamidő végéig rögzítették a magas tőketartozást, a hitelek törlesztőrészletei továbbra is jelentősen magasabbak, mint amivel a felvételkor számoltak – és amit a kezdetekkor fizettek – a családok. Ezért nem csoda, hogy lassan ismét ugyanarra a 20 százalék közeli szintre kúszik föl a nem fizető adósok száma, mint ami az elszámoltatás és forintosítás előtt volt jellemző. Hogy mindez azt jelenti-e, hogy valóban megmentette a devizahiteleseket a kormány, ahogy ígérte, vagy sem, azt mindenki döntse el maga.