Csizmadiamester tanítványok nélkül

Kisebb kerülő után, 1979-ben kezdett el csizmadiaként dolgozni édesapja XVII. kerületi műhelyében Szeles László. Azonban fia nem követte, a visszavonulás gondolatára egyre többet gondoló férfi így már csak abban reménykedhet, hogy a még meg sem született unokájának átadhatja a tudását. Munka pedig lenne bőven, a mester már most is csak év végi határidővel vállal megbízást.

Bőven akad munka a családi műhelyben, azt azonban még nem tudni, ki viszi tovább a tudást Fotó: Mirkó István

– Édesapám csizmadiaműhelyében nőttem fel, ő ugyanitt dolgozott 1954-től kezdve, az ő mesterségét folytattam. Apu a szülőfalujában, a Nógrád megyei Jobbágyiban tanulta meg a szakmát az egyik ottani mestertől – mondja Szeles László csizmadia, miközben ki tudja, hány ezredik általa készített csizmának a szárát igazítja. A Népművészet Ifjú Mestere díjat is elnyert, aranykoszorús csizmadia, már a hatvanadik életévét átlépő férfiban a mai napig elevenen élnek a gyermekkori emlékek. Előtte van a kép, amikor három-négy éves korában édesapja székébe veri be a szegeket, de általános iskolásként már valóban sokat segített a műhelyben. A faszegezésre például rendszeresen befogták.

Ennek ellenére mégsem vezetett a mester útja nyílegyenesen a csizmadia­szakmáig, hanem kis kerülővel talált vissza az atyai műhelybe. Szeles László egészen más iskolát végzett: gépgyártástervező technikusi képesítést szerzett, majd körülbelül négy évet a 2000-ben megszűnt Ganz Villamossági Művekben dolgozott. Később, mint érettségizett fiatal, a Simon Ferenc Bőripari Szakközépiskolában szerzett elméleti ismereteket, a gyakorlati tudását már édesapja mellett tökéletesítette. Szeles Lászlót részben az hozta vissza a családi műhelybe, hogy a gyárba több mint egy órát kellett utaznia. Ráadásul csizmadiaként később egy hét alatt többet keresett, mint a korábbi munkahelyén egy hónapban.

Miután Szeles László kitanulta a mesterséget, 1979-től 2005-ig, több mint negyedszázadon keresztül apa és fia együtt dolgozott a családi műhelyben, amelyet az idős mester halála után építettek át. Erre azért volt szükség, mert a régire nem adták volna meg a telepengedélyt, az uniós szabványok megkövetelték a fejlesztést.

A férfi arról is beszél, hogy a rendszerváltás előtt még sokan választották az ő mesterségét. Kókán 1983-ben huszonhárom cipészt és csizmadiát számolt össze, míg némi túlzással manapság az egész országban van ennyi szakember. Nincs jobb helyzet a Kárpát-medence más magyarok lakta területein sem. Munka pedig lenne bőven, Szeles László annyit dolgozik, hogy nincs ideje hagyományos vásárokra menni, a Mesterségek ünnepe helyett pedig egy évben egyszer négy napra lemegy a Balatonra, ennyi ideje jut a pihenésre.

Bőven akad munka a családi műhelyben, azt azonban még nem tudni, ki viszi tovább a tudást
Fotó: Mirkó István

A sok munkának megvan a gyümölcse, hiszen a mester gyönyörű papucsokat, cipőket és csizmákat készít, nőit és férfit is. A legnagyobb kihívásnak az egyedi hímzett lábbelik elkészítését tartja. Egy csizma maximum két hét alatt készül el, de mivel hatalmas az érdeklődés a munkái iránt, egy-egy megrendelést most csak év végi határidővel vállal el. A csizmakészítés hatalmas rutinnal, menetrendszerűen zajlik: Szeles László leveszi a méretet, kiszabja a felső részt, a belső bélést, majd ezeket összeilleszti, megragasztja és megvarrja. Ezután – ha kemény szárú a csizma – belemegy a keményítés, majd sámfára teszi a lábbelit, később rákerül a talp. Végül a csizmát kaptafára illeszti, majd rámával megerősíti, kitölti a talpközt, a talpat körbefaszegezi, körbevágja, majd rákerül a sarok. Ez egy pár kemény szárú csizma esetében időben 16-17 óra munka, több részletben.

Vagyis minden egyes lábbeli elkészítéséért keményen meg kell dolgoznia, de ennek ellenére negyven év alatt egy pillanatra sem bánta meg, hogy a csizmadiaszakmát választotta. Mosolyogva mondja, hogy beleszeretett ebbe a mesterségbe, és nem tágított. Főleg a kihívásokat keresi egy-egy lábbeli elkészítésénél, javítani viszont nem nagyon szeret, főképp ha nem a saját termékéről van szó.

A mester azonban túl a hatvanon egyre többet gondol arra, hogy abbahagyja a szakmát, de nincs utánpótlás. Munka viszont rengeteg, főleg amióta a kormány támogatást adott a néptáncegyesületeknek és a hagyományőrző csoportoknak. – Kétévente egy-egy fiatalember érdeklődik nálam a mesterségről, de a képzésnek elméleti része is lenne, amit én nem tudok vállalni. Sem időm, sem képesítésem nincs rá. Talán tavasszal lesz majd egy tanítványom, a fiú most Martfűn tanul hét lánnyal együtt. Ők cipő-divattervezők akarnak lenni – jegyzi meg nevetve. Szeles Lászlónak van azonban egy segédje, aki otthon dolgozik, és főleg a csizmák talprészét helyezi fel.

Közben a mester apró kalapácsütésekkel puhítja a kezei között formálódó csizma szárát, a mozdulataiból visszaköszön a több évtizedes tapasztalat – amit azonban a fiának nem tud átadni, ő ugyanis más pályát választott. Talán az unoka követheti a szakmában, ha időben megszületik, és mutat majd érdeklődést a csizmadiamesterség iránt. A reménybeli nagypapa példája is mutatja, hogy hatalmas szükség lenne rá.