– A XXI. század elvárásai miatt át kell gondolnia ma egy szerzetesrendnek a működését?
– Érzek ilyen nyomást, de igazából van egy elég jó üzenetünk. Az evangéliumot megtartani, továbbadni, és mindezt Szent Ferenc útján. Ami új, hogy erről beszélnünk kell. Egyértelműbben és egyszerűbben, mint eddig. Annyi bizonytalanságot észlelünk az emberekben, hogy arra jutottunk, ki kell mondanunk, mit akarunk. Mi testvéri közösségben szeretnénk élni, illetve megmaradni a hitben és az egyházhoz tartozásban. Alapvetően négy területen szolgálunk: lelkipásztori munka, szociális szféra, nevelés-oktatás és kultúra-tudomány. Célunk, hogy például egy iskola, ahol fenntartóként vagyunk jelen, ne csak munkahely legyen az ott dolgozóknak, hanem testvéri közösség, amely helye az evangélium megélésének és továbbadásának.
– Nehezebb meglátni a kihívást egy régóta meglévő feladatban, mint új lapot nyitva belekezdeni valami másba?
– Egyik sem könnyű, mindkettőre törekszünk. Viszonylag friss kezdeményezésünk például a Kilátó Ferences Mentálhigiénés Központ. Úgy éreztük, sokszor olyanok is megkeresnek minket, akiknek az elakadásuk nem a hitükkel kapcsolatos, hanem más jellegű problémával küzdenek, amelyért a mentálhigiénés segítő többet tehet. A pandémia óta még fokozottabb az igény erre, duplájára, triplájára nőtt az önkénteseinket megkeresők száma, akik ezeket a beszélgetéseket hol online, hol személyesen vállalják.
– Mennyi erőt fordítanak arra, hogy a fiatalokat bevonzzák a templomokba, a közösségekbe? Például a budapesti Margit körúton az országúti ferences plébánia jegyesoktatása híresen jól kidolgozott program, más kerületekből, vidékről is irányítják oda az egyházi esküvőre készülő párokat, és telt házzal futnak a képzések.
– A jegyesoktatásba több helyünkön próbálunk bevonni önkéntes házaspárokat és elismert szakembereket, akik előadásokat, csoportos foglalkozásokat tartanak heteken át. Többször előfordul, hogy a jegyesek már házaspárokként továbbra is összejárnak, közösséget alkotnak. Mindenkit igyekszünk meghívni, de különbözőek a lelki igények – szabad választás, hogy ki marad. Az országúti és a pasaréti plébánia is növekvő közösség, ami igen ritka a magyar vagy még inkább az európai számokat nézve. Főleg, hogyha a fiatalokat keressük a templomokban. Mi lehet a növekedés oka? Biztos számít, hogy fővárosi plébániákról van szó, sőt olyanokról, ahol a rendszerváltást megelőzően is lehetett ferences jelenlét. Annak is van húzása, hogy nem csupán egy lelkipásztor foglalkozik a hívőkkel, hanem egy testvéri közösség van jelen a templom mellett.
– Választható egy szimpatikus vagy még szimpatikusabb pap?
– Akár. De a szimpátia legfeljebb beugró a hívő életben, ráadásul egy misén nem az a cél, hogy szimpatikusak legyünk. Aki egy misére eljön, az már tett lépéseket a hitben. A nem hívőknek azonban a szentmisében több olyan pont is található, amit elsőre nehéz megugrani. Annak viszont van vonzása, amikor valaki azt tapasztalja, hogy jó itt lenni, vagy hogy itt az emberek – akár ferencesek, akár világiak – képesek önként, fizetséget nem várva szolgálni a közösséget vagy a rászorulókat. Ilyenkor a Jóisten jósága olyan kézzelfogható, hogy ezzel mindenki tud azonosulni.
– A szerzetesrend vezetőjeként többször kell akár milliárdos beruházásokról tárgyalnia például egy iskolafelújításnál. Hogyan reagálnak a személyére a tárgyalóasztal másik végén ülők?
– Szerencsére vannak olyan munkatársaim, akik jobban belelátnak ezekbe a folyamatokba – ők súgnak nekem. Számtalanszor érzem ilyen helyzetekben, hogy kilógok a sorból pusztán azzal, hogy nem ez a mindennapi munkám. De közben egy-egy találkozásnál az is kiderül, hogy „ugyanabból a sárból vagyunk gyúrva”, megszólítható a másik ember is. Szeretem nagyobb összefüggésben látni a projektjeinket. Például az esztergomi beruházás esetében a rendi közösség mellett egyszerre van iskola, kollégium, templom, szociális otthon. Ez így számomra arról szól, hogy az életet a maga teljességében fogadjuk el, és szolgáljuk, sőt örülhetünk neki.
– Furcsa, hogy egy szerzetesnek egy építkezéssel kell foglalkoznia?
– Látszólag nincs a top öt szerzetesi tevékenység között, de ha két lábbal állok a földön, akkor egyértelmű, hogy ez a munka nem áll távol tőlünk. Amikor tíz falunak kellett egy templomot építenie, akkor is volt beruházás, alkalmazkodás, türelem, akár alapanyaghiány is. És annak a templomnak nemcsak vallási célja volt, hanem védelmi is, ezért jól ki kellett találni. Mióta a hitből fakad az, hogy közösségben vagyunk, azóta vannak intézmények, ezeknek pedig épületekre lesz szükségük. Egyébként Szent Ferenc maga is több templomot restaurált a megtérése után…
– Az online jelenlét ma már megkerülhetetlen. Erre a pandémia rásegített, hiszen nagy igény mutatkozott a YouTube-on keresztül a miseközvetítésekre.
– Igen, és érdekes megtapasztalni, hogy miután ezt folytatjuk, most is kapok visszajelzést Németországban élő ismerőstől, miszerint ők a vasárnapi reggel hetes misére szoktak hozzánk „járni”. Online és offline is eleget teszünk a hívásnak. A héten egy rendtársam épp Százhalombattán tartott lelki napot diákoknak. Abból az apropóból hívták meg, hogy ott a gyerekek még nem láttak ferencest. Hát, elment. Vannak testvérek, akik fesztiválokon is részt vettek, egy sátorban, profán közegben beszélgettek a hozzájuk betérőkkel. Hálás vagyok, hogy a közösségben mindenki megtalálhatja a saját csatornáját az evangélium érdekében.
– Ön melyik feladatkörben érzi magát a legjobban?
– A tanításban – bár most nem dolgozom iskolában –, illetve a misézésben, gyóntatásban, lelkivezetésben. Tartományfőnökként elsősorban a testvérekkel való kommunikáció, az ő kísérésük, segítésük a feladatom.
– A misézés-gyóntatás melyik részét kedveli?
– Hihetetlen ajándék közelről megtapasztalni azt, hogy jelen lehetek vagy segíthetem, hogy valaki a Jóistennel találkozzon. Amikor prédikálok, akkor is azt remélem, hogy akik hallgatják, tudnak egy lépést vagy egy félfordulatot tenni felé. A prédikációim után rendszeresen azért fohászkodom, hogy ha a mondataimból valami érthetetlen volt, akkor azt a Jóisten tegye rendbe. Istentől függetlenül is van olyan élményünk egy verssorról, egy találkozásról, hogy később esik le a tantusz, megy át az üzenet.
– Hány jelölt van most a rendben?
– Négy, ami nagyon jónak számít – tavaly például egy sem volt. Nagy váltás egy fiatalnak, ha szerzetesnek jelentkezik, talán nagyobb, mint korábban. Változatos háttérrel, élethelyzetből, életkorban érkeznek. Mi ráadásul nem egy tevékenységre specializálódtunk, ezért egészen különböző adottságokkal jöhetnek hozzánk. Aki jelentkezik, alkalmas lehet a remetétől kezdve a tanáron át az ápolóig. Van, amikor érettségivel jön valaki, de volt, hogy doktorival a zsebében. Ez a szerzetesi hivatás szempontjából nem plusz és nem mínusz. Korábban az is elképzelhetetlen volt, hogy valaki az interneten találjon ránk, most előfordul. Ennek örülünk, és látjuk, hogy van értelme egy épkézláb honlapnak. Épp most dolgozunk a megújításán.
– Karácsonyra készülünk, ez minden évben részben ugyanolyan, részben más.
– Ilyenkor fókuszba kerülnek karitatív tevékenységek, amelyekre egyébként mindennap szükség van. Szegeden vendégül látunk szegényeket, hajléktalanokat. Kárpátalján a menekültek támogatása folyik. Ebben az időszakban külön gondolunk a gyöngyösi autistasegítő központunkra, hiszen készülünk a januári jótékonysági koncertre a Zeneakadémián. Amit idén, ebben a nagy bizonytalanságban közvetíteni szeretnénk, hogy ne essenek kétségbe, ne féljenek az emberek.
Mi sem tudjuk megmondani, hogy lesz-e fűtés két hónap múlva, vagy ha lesz, miből fizetjük. Viszont szeretnénk arra rávilágítani, hogy vannak olyan biztos pontok az életünkben, amelyek mélyek, megingathatatlanok. A Jóisten egyik neve Gondviselés. Karácsonykor pont azt ünnepeljük, hogy akit így hívunk, az emberként közénk jött. Részt akart venni az életünkben. Másrészt, ha tudunk testvérként tekinteni egymásra, akkor van reményünk arra, hogy akárhogyis, de megoldjuk a problémákat. Sokan nem anyagi terhek miatt, hanem lelkiekben élik meg a létbizonytalanságot. A felnőttek huszonnégy órában olyan híreket olvasnak, amelyektől csak a félelem nő bennük, a fiatalok pedig a jövőtől szoronganak.
– Mivel tudja biztatni őket?
– Szerintem az már segít, ha ezeket a félelmeket, kérdéseket ki lehet mondani. Ha vannak beszélgetések, amelyek megerősítenek abban, hogy kik vagyunk. Az idei adventben magam elé is azt a célt tűztem ki, hogy a találkozásaimban benne legyek. Akár az Istennel, akár a testvéreimmel vagy a munkatársaimmal. Sok olyan problémával szembesülünk, amelyeket nem mi tudunk megoldani, és ha csak ezekkel foglalkozunk, az nagyon lehúz. Nemcsak fűtésre vagy élelmiszerre van szükség, hanem valódi találkozásokra, az egymás szemébe nézésre. Az adventi evangéliumok pont erről szólnak: emberekről, akik képesek figyelni, észrevenni. Ahogy a kafarnaumi százados nemcsak szolgáltatást kér Jézustól, hanem odafordul hozzá, és észreveszi, hogy ez a Jézus több annál, amit elsőre gondolt róla. És milyen jó, hogy amióta Isten emberré lett, belenézhetek a szemébe…
– A rend által képviselt ferences derű ugyancsak híres – ezzel mi a helyzet manapság?
– Röviden: jól állunk. Az jut eszembe, amikor nyáron egy külföldi rendtársat vittünk el Kárpátaljára, ahol vacsora közben megszólalt a légvédelmi sziréna. Egymásra néztünk, hogy most mi lesz, de az ottani testvérek azt mondták, hogy semmi, maradjunk csak nyugodtan. Kiderült, hogy egy rendtársunk fel sem ébredt, amikor először megszólalt, hanem aludt tovább. Ott ezen jót nevettünk. Nem kívánjuk elbagatellizálni a komoly dolgokat, sem tudatlanra venni a tragédiákat. Csak egyszerűen reméljük, hogy van okunk az örömre, még akkor is, ha azt mondják, hogy körülöttünk összeomlik a világ.
Borítókép: Berhidai Piusz (Fotó: Magyar Nemzet/Teknős Miklós)
