A Tisza-kormány túl korán hirdetett győzelmet az üzemanyagárak felett

Minden jel arra mutat, hogy a Tisza-kormány elkapkodja a védett üzemanyagárak kivezetését. A külső kockázatok csak látszólag csökkentek, a feszültsé valójában tovább fokozdik. Ennek pedig a magyar autósok fizetik meg az árát.

Az üzemanyagárak felfelé általában gyorsabban mozognak, mint lefelé Fotó: Székelyhidi Balázs

Ráadásul Teherán azt is belebegtette, hogy a jövőben díjat tervez felszámolni a navigációs és biztonsági szolgáltatásokért, valamint a hajózás okozta környezeti terhelésért. Az igaz, hogy ez egyelőre egy politikai szlogen, de a hajótulajdonosok, a biztosítók és az olajkereskedők vélhetően már most elkezdik beárazni a kockázatot, amit végeredményben a fogyasztóknak kell majd lenyelniük.

A bizonytalanságot csak fokozta, hogy Donald Trump erre rálicitált, amikor közölte, hogy ha valaki díjat szedhet a Hormuzi-szoros biztonságáért, akkor az Egyesült Államok lesz, hiszen Washington évtizedek óta katonai erővel védi a térségben a hajózás biztonságát.

Az elemzés rávilágít arra is, hogy az európai üzemanyagpiacon nem elég a Brent árát nézni. A kutaknál nem nyersolajat tankolunk, hanem finomított terméket. 

A benzin és különösen a dízel ára függ a finomítói kapacitásoktól, a hajózási útvonalaktól, a biztosítási díjaktól, a dollár–euró árfolyamtól, az adóktól és a kiskereskedelmi marginoktól is.

A dízelpiac különösen érzékeny, mert a Közel-Kelet nemcsak a nyersolaj, hanem az úgynevezett középpárlatok tekintetében isfontos szereplő. Ha a térségben akadozik a szállítás, nő a biztosítási kockázat, vagy drágul a logisztika, annak hatása nem feltétlenül azonnal, de gyorsan megjelenhet Európában.

Kinek az érdekeit képviseli a Tisza-kormány?

És itt jön be a képbe az, amit már minden magyar autós megtapasztalhatott: az üzemanyagárak felfelé általában gyorsabban mozognak, mint lefelé. Ha drágul a világpiac, a kutak hamar reagálnak. Ha esnek az árak, a csökkenés rendszerint lassabban szivárog át. 

Vagyis a kormány akkor engedi el a védett árakat, amikor a lefelé tartó mozgás még alig látható, a felfelé mutató kockázatok viszont már újra erősödnek.

„Éppen ezért kellett volna különösen megfontoltan kivezetni a védett árakat – ha egyáltalán – nem pedig egy törékeny, néhány forintos piaci mozgásra ráépíteni a politikai sikertörténetet. A Tisza-kormány úgy tett, mintha a válság véget ért volna. Pedig valójában csak annyi történt, hogy az árak egy rövid, optimista pillanatban éppen a védett szint alá csúsztak. Ez nem stratégiai fordulat volt, hanem statisztikai szerencse. Ezt Kapitány Istvánnak és Bujdosó Andrea tiszás képiselőnek illett volna tudnia. Hogy mégis kivezetik a védett árakat, az vagy a dilettantizmus bizonyítéka, vagy éppen azokat a félelmeket támasztja alá, amelyek szerint a Tisza-kormány nem a nemzet, hanem a nemzetközi nagytőke érdekeit képviseli” – zárul az elemzés.