– Az Európai Parlament fejlesztési bizottságának néppárti koordinátoraként, illetve a Hungary Helps program jószolgálati nagyköveteként az elmúlt években számos afrikai országba volt lehetősége ellátogatni. Legutóbb Ghánában tartott terepszemlét. Milyen tapasztalatokkal tért haza?
– Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy megtekinthettem olyan helyi projekteket, illetve kezdeményezéseket, amelyek támogatását lehetőségeim szerint szorgalmazni fogom. Találkoztam például Simon Judit szemorvossal, aki 2013 óta él a nyugat-afrikai országban. Önként vállalt küldetését teljesítve kezeli a betegeket és végez szemműtéteket a Ghána északi részén található Tamaléban. Amerikai–magyar kettős állampolgárként európai szemmel mindentől távol hozott létre önerőből egy szemészeti klinikát, hogy magas színvonalon kezelhessen olyan embereket, akiknek korábban nem adatott meg a lehetőség, hogy szakszerű kezek között gyógyuljanak. Találkoztam továbbá a Burkina Fasó-i határ menti Bolgatanga településen Alfred Agyenta püspökkel, aki a hitéleti szerepe mellett rendkívül fontos, a társadalom egészét érintő szociális és oktatási tevékenységeket hangol össze. Régóta hangoztatom azt a Hungary Helps program által is vallott gondolatot, miszerint a fejlődő térségek ilyen hiteles és meghatározó személyeit, illetve a mögöttük álló szervezeteket kell támogatni, a helyi társadalmakat leginkább ismerő történelmi egyházak és felekezetek ugyanis jelentős feladatot látnak el a társadalmi béke megteremtésében.
– Sokak számára az egyházak szerepe nem annyira egyértelmű a fejlesztéspolitikában. Miért tartja ezt ennyire fontosnak?
– Az afrikai társadalmakban sokkal jelentősebb az egyházak szerepe, mint az európai országok többségében. Évek óta küzdök azért, hogy ez a tény hangot kapjon az Európai Unió fejlesztéspolitikájában. Hiába juttat az EU hatalmas összegeket a fekete kontinensre, ha ezek csekély mértékben segítik a rászorulókat. A civil szervezetek többségének kezén ugyanis – már csak adminisztratív jellegükből adódóan is – finoman szólva is „elolvadnak” a támogatások. Arról nem is beszélve, hogy képviselőik gyakran nem ismerik sem a helyi közösségeket, sem azok valódi szükségleteit, kívülállóként pedig saját, sokszor nyugati szempontjaik szerint hasznosítanák a javakat. Nem feltétlenül tudnak azonban rátapintani azon reális szükségletekre, amely a helyi egyházi vezetők számára magától értetődő. Ezért szorgalmazom a helyi egyházakkal mint társadalmi szerepvállalókkal való együttműködést. Ismétlem: a valódi helyi törekvéseket és kezdeményezéseket lehet és kell támogatni, ugyanakkor egyetlen helybéli döntéshozó helyett sem cselekedhetnek mások.