Málenkij robot, a kárpátaljai magyarság közösségi traumája

November második fele fájdalmas időszak a kárpátaljai magyarság életében. 1944 őszén, a második világháború végén a szovjet csapatok megszállták Kárpátalját, és ez a térség legnagyobb tragédiájához vezetett. Mintegy harmincezer magyar férfit deportáltak hadifogolytáborokba, akik közül több mint tízezren sosem tértek haza.

Nincs olyan család Kárpátalja településein, ahonnan valaki ne hiányozna,

mondta el lapunknak Molnár D. Erzsébet. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola docense, és egyben a málenkij robot történetének kutatója tanulmányában is utal rá, hogy az egyéni traumákon kívül közösségi traumát is jelentenek az 1944-es események, és a lakosság lélekszámára a mai napig hatással vannak az elhurcolások.

A IV. Ukrán Front Katonai Tanácsa november 12-i ülésén meghozta a szigorúan titkos 0036. számú határozatát, amely kimondta a német és a magyar nemzetiségű hadköteles személyek hadifogolytáborba irányítását.

– Az elhurcolás elsődleges okának az etnikai tisztogatást említeném meg, amelyet a szovjet hatalom vitt véghez a kárpátaljai magyarság körében. A szovjetek egyértelműen büntetni akartak, megtizedelni és megfélemlíteni az itt élő magyarságot

– fejtette ki Molnár D. Erzsébet.

Azzal az ürüggyel gyűjtötték össze Kárpátalja magyar és német nemzetiségű, 18 és 50 év közötti férfi lakosságát, hogy három napig tartó „málenkij robotra”, azaz „kis munkára” hívják őket. Az ígért jóvátételi munkálatok helyett azonban fegyveres katonákkal kísért gyalogmenetben a szolyvai gyűjtőtáborba hajtották őket, ahol a kegyetlen bánásmód és a borzalmas körülmények miatt több ezren haltak meg.

– A lágerben embertelen körülmények uralkodtak, a foglyokat istállókba vagy barakkokba zsúfolták. Sokan már betegen, megfázva, tüdőgyulladással érkeztek meg Szolyvára, mivel az éjszakákat fűtetlen épületekben vagy pedig a szabad ég alatt töltötték a novemberi hidegben

– említette a málenkij robot szakértője az egyik túlélő fogságban írt naplója alapján.

A hideg időjáráson kívül a táborban uralkodó higiéniás körülmények, az ivóvíz és a tisztálkodási lehetőségek hiánya is a foglyok megbetegedéséhez vezetett.

– Olyan járványos megbetegedések ütötték fel a fejüket, mint a flekktífusz, amelyet a tetvek terjesztettek a foglyok között, de jelen volt még a vérhas és a sárgaság is, így az összegyűjtött foglyok között aratott a halál

– tette hozzá Molnár D. Erzsébet.

A szolyvai tábor túlélőit a Szovjetunió lágereibe indították, ahonnan nagy részük már sohasem tért haza. A deportált személyek családtagjai számos levelet küldtek a kárpátaljai szovjet vezetőséghez, amelyekben az ártatlanul elhurcoltak hazaengedését kérték. Így 1945 nyarán, szovjet utasításra, minden településen összeírták, hogy hány személy raboskodik a Szovjetunió lágereiben, majd elkezdték hazaküldeni a túlélőket, akik nem beszélhettek elhurcolásuk körülményeiről, sem a lágerben töltött életükről.

– Sokukat megfenyegették, hogyha beszélni mernek róla, hogy mi történt velük, akkor visszaviszik őket, vagy retorzió éri őket vagy a családjukat. Ezért nagyon sokáig, hosszú évtizedekig a hallgatás fala övezte ezt a történetet

– folytatta Molnár D. Erzsébet, aki azt is szóba hozta, hogy nyilvános megemlékezésekre 1989-től adódott lehetőség, amikor már „lazult a szovjet rendszernek a szorítása”. Orosz Balázs, a málenkij robot feltehetőleg utolsó kárpátaljai túlélője is csak nemrég vállalta, hogy nyilatkozik az elhurcolásáról.

A kárpátaljai Szolyva városában, az egykori gyűjtőtábor helyén 1994-ben avattak emlékparkot, ahol a szovjet megtorlás áldozatainak nevét márványtáblákba vésték, hiszen az elhurcoltak többségét sohasem tudták eltemetni. A járványhelyzet miatt idén Kárpátalja-szerte elmaradnak a szomorú múltra emlékező rendezvények, virtuális gyertyagyújtással viszont jelképesen mindannyian leróhatjuk tiszteletünket a tragédia áldozatai előtt.