Ma írja alá Emmanuel Macron francia elnök és Mario Draghi olasz miniszterelnök Rómában azt a történelminek minősített, az olasz elnöki palota után Quirinale-nak nevezett szerződést, amelynek jelentőségét szakértők az 1963-ban Franciaország és Németország között köttetett Élysée-szerződéshez hasonlítanak. A 2019-ben megújított francia–német megállapodás évtizedeken át határozta meg az Európai Unió politikájának főbb irányvonalait, sokan pedig a francia–olasz paktumtól is hasonló hatásokat várnak. Különösen egy olyan éra kezdetén, amelyben tizenhat év után Angela Merkel leköszönő német kancellár már nem vállal szerepet,
a 67 éves német politikus asszony nagypolitikából való visszavonulásának ugyanis elemzők szerint egyenes következménye lesz, hogy mind Franciaország, mind Olaszország nagyobb befolyást gyakorol majd az uniós politikára.
A kapcsolatok szorosabbra fűzéséről egyébként még 2017-ben kezdődtek meg a tárgyalások Párizs és Róma között, azonban 2018-ban zátonyra futottak ezek az egyeztetések az olasz belpolitikai fordulat következtében. Az akkor hatalomra kerülő kormánykoalíciót alkotó pártok, azaz a magát rendszerellenesként meghatározó Öt Csillag Mozgalom és a bevándorlásellenes Liga kormánykoalíciója ugyanis számos dologban – kiváltképp a migráció tekintetében – teljesen más álláspontot képviselt, mint Macron kormánya.
Ennek az lett az eredménye, hogy a két ország diplomáciai kapcsolata 2019-re a második világháború óta nem tapasztalt mélypontra süllyedt.
Ez végül a római francia nagykövet 2019. februári visszahívásában teljesedett ki; ekkorra teljesen megmerevedett a két ország közötti diplomáciai viszony. Azóta azonban mind az olaszországi helyzet, mind az európai erőviszonyok úgy alakultak, hogy a megállapodásból mindkét állam kedvezően tud profitálni.
A szerződés az unió jövőjére nézve is nagy hatással lehet. Eddig alapvetően Franciaország és Németország elképzelései szerint alakult az uniós politika, Olaszországnak a tengelyre való bekapcsolódásával azonban mind a déli tagállamok, mind pedig az olyan kisebb államok is nyerhetnek, amelyek eddig kevesebb szót kaptak a döntéshozatali folyamatok során. Ez pedig lényeges lehet például az integrációt érintő bevándorlás esetében is:
a szerződés aláírását megelőző tárgyalások során konkrétan előkerült a dublini szabályozásból adódó viták és problémák megoldásának igénye.
Ezenfelül az unió szigorú pénzügyi politikájára is hatással lehet a két ország szorosabb együttműködése, ugyanis mindkét állam lazábban kezeli mind az államadósság, mind a költségvetési hiány kérdését, mint például az ilyen szempontból konzervatívabb Ausztria, vagy éppen az uniós berkekben gyakran „fukarként” emlegetett Hollandia.
A szerződés mindazonáltal intézményesített keretek közé hivatott foglalni a két ország kooperációját, amely kiterjed az évenkénti államfői és miniszteri szintű találkozókra, valamint a parlamentek közötti együttműködésre is.
Az érintett területek nagyon széles körűek, a külpolitikától a gazdaságon át egészen az oktatásig és kulturális kapcsolatokig terjednek, ilyen szempontból is szinte „másolata” az 1963-as francia–német megállapodásnak.
Annak ellenére, hogy első ránézésre mindkét fél számára kedvező a megállapodás, akadnak olyan olasz politikusok és szakértők, akik tartanak a túlzott francia befolyástól, amelyet – érvelésük szerint – a szerződésnek köszönhetően nyer Párizs. Ez leginkább a védelmi ipari együttműködés területén hozhat nehézségeket a későbbiekben, ugyanis vannak olyanok, akik szerint igencsak veszélyes egy-egy olasz gyártású technológiát átadni Franciaországnak.
Borítókép: Mario Draghi olasz miniszterelnök és Emmanuel Macron francia államfő (Forrás: Julien Warnand/EFE via EPA)
