Újra dobog Azerbajdzsán szíve

– Susa visszafoglalása az azeri történelem elmúlt kétszáz évének legjelentősebb pillanata – meséli boldogan egy susai kormányzati tisztviselő. A 2020-as második karabahi konfliktus során Azerbajdzsán által visszahódított területeken, így a nagy történelmi múltú városban is már javában folynak az újjáépítési munkálatok. A régiót teljes mértékben fenntarthatóan szeretnék helyreállítani, ebből pedig az Európai Unió tagállamai is sokat profitálhatnak.

Győzelmi út – így nevezik azt a tükörsima autópályát, amelyen az egykor élettől pezsgő, ma romosan álló Füzuli városának épületeit magunk mögött hagyva haladunk karabahi túránk utolsó állomása felé, az azerbajdzsáni kultúra bölcsőjének titulált Susába. – A 102 kilométeres autópálya azt az utat hivatott megörökíteni, melyet az azeri harcosoknak kellett megtenniük 2020 őszén, amikor felszabadították Susát.

Elesett katonáink előtt tisztelgünk ezzel, ez volt az első nagyszabású infrastrukturális beruházás, amely elkészült a fegyverszünetet követően

– meséli Araz Imanov, a karabahi gazdasági régió különleges elnöki képviselője.

Ahogy haladunk, a minket eddig körülölelő kopár síkságot felváltja az egyre sűrűsödő növényzet, nemsokára már a Kis-Kaukázus hegységét szeljük át a kacskaringós szerpentinen. Az út szélén szinte mindenhol munkálatok jeleit tapasztalni: hol egy híd, hol egy alagút előkészületei látszanak. Amint az utolsó katonai ellenőrzőponthoz érkezünk, sofőrünk felkiált: – Az ott már Susa! – mutat lelkesen az alattunk elterülő völgybe.

Bevehetetlen erőd

A Susát övező ősi emlékhelyek, valamint a város környékén még az 1970-es években végzett régészeti ásatások eredményeiből arra lehet következtetni, hogy a terület Azerbajdzsán emberek által legrégebb óta lakott térsége, már a paleolit korszakból származó kőszerszámokat is találtak itt a kutatók. Ennek ellenére a várost, melyet ma Susaként ismerünk, csak a XVIII. század közepén alapította Panahali kán, a Karabahi Kánság vezetője, aki a legenda szerint egy erős, bevehetetlen erődöt szeretett volna felhúzni a Kis-Kaukázus hegyvonulatainak ölelésében.

Elhelyezkedése miatt aztán hamar kereskedelmi és kulturális csomópont lett. Emellett stratégiai szerepe is felértékelődött, ugyanis innen közelíthető meg a régió – már akkoriban is – legnépesebb városa, Sztepanakert (azeriül Hankendi), ami ma a szakadár Hegyi-Karabah Köztársaság fővárosa.

Nagyobb térkép megtekintése   |   Útvonaltervezés

Susában évszázadokon át éltek egymás mellett azeriek és örmények, ezért nem meglepő az sem, hogy a 2020-as konfliktusból vesztesként kikerülő örmények is sajátjukként tekintenek a városra. Az etnikai villongások az I. világháború környékén kezdődtek meg, melyeknek a nagy múltú központ lett az egyik fő színtere. A várost 1992 májusában, az első karabahi háború idején foglalták el az örmény egységek, ekkor a közel húszezres, szinte csak azeriekből álló lakosság túlnyomó része vagy önként elvándorolt, vagy deportálták őket. A csaknem három évtizedes örmény uralom alatt az épületek túlnyomó részét nem építették újjá, hagyták, hogy az idő vasfoga tegye a dolgát. Ez azonban két évvel ezelőtt megváltozott: az élet kezd visszatérni az azeri kultúra bölcsőjébe.

Több mint egy terület

Susa visszafoglalása az azeri történelem elmúlt kétszáz évének legjelentősebb pillanata. Ahogy Heydar Aliyev (Azerbajdzsán elnöke 1993-tól 2003-ig, személyi kultusza a mai napig meghatározó az országban − a szerk.) – mondta, ez a város szent, és nemcsak az ittenieknek, hanem az összes azerinek. Sokkal többről van szó, mint egy terület visszaszerzéséről

– meséli boldogan egy susai kormányzati tisztviselő, miközben az egyik újonnan felújított hotel teraszán beszélgetünk. Ilyenből már kettő van a városban, további kettőt terveznek felhúzni a közeljövőben. Az azeri vezetés nem titkolt célja, hogy az újjáépítést követően mind a belföldi, mind a külföldi turizmust fellendítse a visszafoglalt területeken.

Jelenleg csak korlátozott számban, szervezett túrák keretében érkezhetnek ide civilek, azonban ezen hamarosan változtatni szeretnének, ugyanis az azeri emberek már tűkön ülnek, hogy végre – sokan életükben először – eljuthassanak a „szent földre”.

– A háborút és az örmény megszállást megelőzően Susa tizenhét kerületből állt, mind a tizenhét egy külön kis városként működött. Mindnek megvoltak a saját közösségi, kulturális és vallási terei, így mindhez tartozott egy mecset is. Ezekből összesen négy maradt meg, melyek restaurációját már el is kezdtük – ecseteli tovább a tisztviselő. Látogatásunk ebből a szempontból nem a legszerencsésebb időpontban történt, ugyanis az építkezések miatt a legtöbb látványosságot nem lehet megközelíteni, akad olyan is, ahol csak a katonákkal való hosszas egyeztetés után engedik, hogy pár fotót készítsünk. Ennek ellenére az egyik legjelentősebb történelmi és kulturális helyszínre sikerül eljutnunk, a város déli részén elterülő Dzsidir-síkságra.

Üzeyir Hajibeyov, az azerbajdzsáni klasszikus zene és opera atyjának szobra Susa főterén. A háború emlékét örökre őrzik a belefúródott lövedékek. Fotó: Scheffer Joakim

Kibékíthetetlen ellentétek

A tengerszint felett körülbelül 1600 méter magasságban fekvő füves pusztán évszázadokon keresztül tartottak fesztiválokat, lóversenyeket – azeriül egyébként a neve is annyit tesz: lóversenypálya –, s a mai napig az egyik legkedveltebb helye azon szerencséseknek, akik idelátogathatnak. A magaslatról gyönyörű a kilátás, még a szakadár köztársaság fővárosa, Sztepanakert is jól kivehető a távolban, sőt a 2020-as fegyverszüneti egyezmény értelmében a demarkációs vonal mentén állomásozó orosz békefenntartó egységek zászlajai is fel-felbukkannak. Ahogy itt sétálunk, belefutunk egy csoportba, akik rögtön teával kínálnak minket. A jó kedélyű beszélgetés aztán hamar komolyabbra fordul, amikor a már említett orosz csapatokról és az örményekkel való békéről kérdezzük őket.

Attól tartunk, hogy együtt fognak megtámadni minket. Egyáltalán nem bízunk bennük, látjuk, hogy mi történik Ukrajnában

– vágja rá egyikük. Válaszából érződik, hogy a végleges béke – legalábbis a társadalmak szintjén – még nagyon messze van, ha egyáltalán valaha sikerül rendezni az évszázados ellentétet.

Kilátás a Dzsidir-síkságról. Fotó: Scheffer Joakim

A turizmushoz béke kell

– A béke mielőbbi előmozdítása jelen pillanatban inkább Azerbajdzsán érdeke, ugyanis ameddig ez nem történik meg, addig a külföldi turisták aligha akarnak a térségbe utazni – magyarázza Araz Imanov, amint a Füzuli nemzetközi repülőtér fele haladunk.

A Susától alig negyvenpercnyi autóútra lévő létesítményt a terület aknamentesítésével együtt mindössze nyolc hónap alatt húzták fel, a beruházás török és azeri vállalatok közreműködésével valósult meg.

Ezenkívül még két nemzetközi repülőteret fognak építeni a visszafoglalt térségben: a Karabahtól délre fekvő kelet-zangezuri Zangilan városában 2022 szeptemberében tervezik átadni a füzuli létesítmény testvérét, az örmény határ közelében lévő Lacsinban pedig várhatóan 2024-re készül el a reptér. Ez utóbbi miatt is fontos lenne a mihamarabbi béke, ugyanis amíg ez nincs meg, addig itt – akárcsak Susa környékén – orosz békefenntartó csapatok állomásoznak, ami nem éppen kecsegtető a turizmusra nézve. – Ebből a szempontból optimista vagyok, szerintem 2024-re sikerül elérnünk valamiféle megállapodást. Rajtunk nem fog múlni – fogalmaz Imanov.

A másik, az újjáépítést és ezáltal a turizmus fellendülését egyaránt akadályozó probléma a rengeteg taposóakna, melyeket az ehhez szükséges térképek hiányában nagyon nehézkesen tudnak megsemmisíteni. Egy békemegállapodás ebben is változást hozhatna, az örmény félt ez kötelezné az aknamentesítéshez szükséges információk átadására. Annak ellenére azonban, hogy mennyire megnehezíti az újjáépítés folyamatát a rengeteg aláaknázott terület, ennek is van pozitív oldala.

Merem állítani, az egész világon a mi aknamentesítő ügynökségünk a legtapasztaltabb. Biztos vagyok benne, hogy sok helyre fogják majd hívni őket, akár Ukrajnába is

– büszkélkedik Imanov.

Füzuli romos épületei. A város ezen része emlékműként fog üzemelni az újjáépítés után. Fotó: Scheffer Joakim

Az aknákon kívül más jelek is utalnak arra, hogy a területeken nem rég még háború dúlt. Susában a város főterén álló, az azeri kultúra és történelem legnagyobb alakjait ábrázoló szobrokba lövedékek fúródtak, a Füzuli felé vezető út mentén pedig több helyen nagy kráterek jelzik a rakéta- és tüzérségi csapások nyomait. Ezeket azonban nem minden esetben akarják restaurálni – meséli Imanov, amint az újjáépítésre váró Füzuli látványterveit mutatja. A városban az elképzelések szerint három monumentum is őrizni fogja a háború és a megszállás időszakának emlékét. Az egyik az elesett katonák előtt tiszteleg, a másik a harcokra és a győzelemre emlékezteti majd a látogatókat. A harmadik a város egyik mostani, romos „negyede” lesz, melyet – karbantartással persze – jelen formájában szeretnének emlékműként meghagyni.

Egykor ez volt Füzuli legszebb része, szeretnénk, ha ez velünk maradna úgy, ahogy most látjuk

– mondja az elnöki képviselő.

Újjáépítés okosan

Amíg azonban nincs béke, az azeriek addig sem tétlenkednek: ambiciózus újjáépítési tervet dolgoztak ki. Ennek első szakaszát 2027-ig tervezik megvalósítani, melynek során a visszafoglalt területeken a legfontosabb infrastruktúrák – víz- és áramellátás, csatornarendszerek, közlekedés – kiépítése a cél. – Az egész régiót „okossá”, azaz fenntarthatóvá szeretnénk újjáépíteni – magyarázza Imanov. Hogy ez mit is jelent? Egyrészt ahol csak lehet, megújuló energiaforrásokat használnak, elsősorban nap-, szél- és vízenergiát. Ezekből pedig nincs hiány, ugyanis a második karabahi konfliktus során csaknem negyven vízi erőművet sikerült visszahódítaniuk.

Az újjáépítés fenntartható formája egyébként az Európai Unió tagállamainak is érdekében áll, kiváltképp most, hogy egyre többen döntenek az orosz energiahordozóktól való függetlenedés mellett.

– Minél több energiát tudunk előállítani megújuló forrásokból, annál több földgázt és kőolajat tudunk exportálni az európai államoknak – mutat rá Imanov, aki elmondja, az unió anyagilag is támogatja az azeri terveket.

Az okostelepülésekhez okos lakosság dukál, ezért különböző oktatásokat is fognak majd tartani az ide beköltözőknek – akik az elképzelés szerint azok a belső menekültek lesznek, akiknek még az első karabahi konfliktus idején kellett elhagyni otthonaikat. Az újjáépített falvakban, városokban az ügyintézést kizárólag felhőalapú technológiával akarják megoldani, megkönnyítve ezzel a lakosság életét.

Agali központja. Fotó: Scheffer Joakim

Utunk egyik állomása az első – és eddig egyetlen – kész okosfalu, Agali. Szinte szürreális látványt nyújt, ahogy a kopár hegyek közt egyszer csak elkezdenek előbukkanni a település épületeinek jellegzetes tengerzöld színű, napelemekkel borított tetőszerkezetei. Habár Agalit 2022 májusának végén, ünnepélyes keretek között adta át Ilham Aliyev azeri elnök, a falu lakossága jelenleg még nem éri el a kapacitás maximumát. A település központjában kávézó, élelmiszerbolt, gyógyszertár és bank is található, ettől kicsivel távolabb pedig egy óvoda és egy iskola áll. A falu kétszáz lakóházának mindegyike úgy van kialakítva, hogy a lehető legkevesebb energiafelhasználással lehessen bennük élni. – Nagyon boldogok vagyunk, hogy végre visszatérhettünk, ráadásul egy ilyen szép helyre – válaszol kérdésemre a helyi kávézó tulajdonosa.

A háború és az örmény megszállás emlékét azonban a modern településen sem feledik:

Ez a bejárati ív Agali néhai, örmények által lerombolt házainak köveiből épült fel

– jelzi egy tábla a falu egyik központi épületének oldalán.

Borítókép: Susa kapuja (Fotó: Scheffer Joakim)