„Észak-Írország talán az egyetlen példa, ami eszembe jut – a modern történelemben – egy olyan békefolyamatra, amely valóban eredményes volt” – mondta Tony Blair volt brit miniszterelnök, az 1998-ban megkötött nagypénteki egyezmény egyik aláírója a BBC közszolgálati televízióadó új dokumentumfilmjében. Rengeteg szenvedéssel járó időszakot lezáró, gyakorlatilag békeszerződést írtak alá a döntéshozók Belfastban, amelynek jelentősége nem csak történelmi léptékben elvitathatatlan.
Észak-Írország létrejötte és a bajok gyökerei
Amikor Írország, amelyet sokáig nagyobb szomszédja, Nagy-Britannia uralt, 1912-ben római katolikus többségű, önkormányzati országgá vált, egy hat megyéből álló, protestáns többségű északi régió az Egyesült Királyság része maradt. Észak-Írország két fő közösségre szakadt: a – többségében katolikus – nacionalistákra, akik egyesülni akartak Írország többi részével, és a nagyrészt protestáns unionistákra, akik britek akartak maradni.
A katolikus kisebbség hátrányos megkülönböztetést tapasztalt a protestánsok által dominált államban a munkahelyek, a lakhatás és más területek terén.
Az 1960-as években a katolikus polgárjogi mozgalom változást követelt, de a kormány és a rendőrség kemény válaszlépésekkel szembesült. A helyzet az ír köztársasági fegyveresek, lojalista félkatonai erők és brit csapatok részvételével zajló konfliktussá fajult.
Véres évtizedek
Az 1970-es éveket éleződő és egyre kegyetlenebb konfliktus jellemezte, gyakorlatilag polgárháborús helyzet uralkodott.
1972. január 30-án, az ír U2 zenekar által is megénekelt „véres vasárnapon” a brit hadsereg tizenhárom fegyvertelen embert lőtt agyon egy előzőleg betiltott tüntetésen Észak-Írország második legnagyobb városában, Londonderryben.
Egy tizennegyedik ember néhány hónappal később belehalt sérüléseibe, míg tizenöt másik civil megsebesült. Ez volt a legnagyobb számú, egyetlen lövöldözés során megölt civil áldozattal járó összecsapás.
A robbantások és lövöldözések következtében mintegy 3600 ember halt meg, főként Észak-Írországban, bár a republikánusok a brit szárazföldön is robbantottak. Az egyik legnagyobb ilyen akció az Ideiglenes Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) 1984. október 12-én, a brit kormány tagjai ellen elkövetett merénylete volt. Ekkor a dél-angliai Brighton egyik szállodájában pártgyűlést tartó Konzervatív Párt ellen robbantottak, fő céljuk Margaret Thatcher miniszterelnök megölése volt. Az elkövető egy hosszú időzítésű bombát helyezett el a szállodában, mielőtt a kormányfő és kabinetje megérkezett volna a konferenciára. Bár Thatcher épphogy megúszta a robbanást, öt ember meghalt, köztük Sir Anthony Berry frakcióvezető-helyettes, további 31-en pedig megsebesültek.
Az 1990-es években az IRA tovább fejlesztette képességeit, állásaikat nem egyszer mesterlövészekkel védték, és a brit hadsereg helikopterei közül is többet lelőttek.
1991. február 7-én merényletet követtek el John Major miniszterelnök és háborús kabinetje ellen, amikor mozsárlövedéket lőttek a Downing Street 10. alatti miniszterelnöki rezidenciára, miközben a politikusok az öbölháborúról tárgyaltak.
A merényletnek végül négy sérültje lett, Major és kabinetje sértetlenül megúszták.
A háttérben zajló politikai manőverek elhúzódó időszaka után, két, nagy horderejű terrorista akciót követően 1994-ben mind a lojalista, mind a republikánus félkatonai csoportok tűzszünetet hirdettek. A tűzszünetet az IRA 1996-ban egy, London Docklands városrészében végrehajtott teherautós robbantással rúgta fel. A robbanásban ketten meghaltak.
Végül az Észak-Írország jövőjével foglalkozó testület megalakulása szolgált a tűzszünet visszaállításának apropójául, miután az Írország újraegyesítését támogató Sinn Fein párt a fórumban való részvételre kiírt általános választásokon 15,5 százalékos, meglepően erős eredményt ért el; részvételüket a brit kormány viszont csak abban az esetben engedélyezte, ha az IRA visszatér a tűzszünethez.
Ez 1997. július 20-án megtörtént, így megindulhattak a tárgyalások, amelyek végül az egyezmény megkötését eredményezték.
A nagypénteki egyezmény tartalma
A megállapodás a legtöbb észak-írországi politikai párt közötti többpárti megállapodásból, valamint a brit és az ír kormány közötti brit–ír megállapodásból áll. Észak-Írország jelenlegi decentralizált kormányzati rendszere a megállapodáson alapul.
A szuverenitással, a kormányzással, a diszkriminációval, a katonai és félkatonai csoportokkal, az igazságszolgáltatással és a rendfenntartással kapcsolatos kérdések központi szerepet játszottak a megállapodásban.
A megállapodás a hatalommegosztás elve alapján visszaállította Észak-Írország önkormányzatát, és tartalmazta a beleegyezés elvének elfogadását, a polgári és politikai jogok melletti elkötelezettséget, a kulturális egyenrangúság fontosságát, a rendőrségre vonatkozó reformintézkedéseket, a félkatonai szervezetek lefegyverzését és az általuk szedett foglyok mielőbbi szabadon bocsátását, majd a demilitarizálást.
A megállapodás számos intézményt is létrehozott Észak-Írország és Írország („Észak–Dél”), valamint Írország és az Egyesült Királyság („Kelet–Nyugat”) között.
A megállapodást az írországi választók az 1998. május 22-én tartott két népszavazáson fogadták el.
Huszonöt évvel később
Az észak-írországi nagypénteki megállapodást közvetítő nemzeti vezetők szerint a békeszerződés 25 évvel az aláírása után is példaértékű a világ számára.
„Olyan vezetők voltak, akik még személyes politikai kockázatot vállalva is készek voltak szembenézni saját pártjuk ellenszegülő elemeivel, és előrelépni” – mondta Tony Blair volt miniszterelnök.
Ezért ez a békefolyamat mindenhol tanulságul szolgálhat
– tette hozzá.
A megállapodás a brit alkotmányosság olyannyira fontos alapköve, amely az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépésekor is az egyik legnagyobb ellentéteket szító problémaköre volt, amelyre csak most, három évvel a jogi értelemben történt kilépést követően tudtak megoldást találni.
