– Az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségek folytonos jogfosztását a nemzetközi színtéren is nagy figyelem övezi. Mennyire látták tisztán a helyzetet a Krakkóban megrendezett konferencia résztvevői?
– Ennek a rendezvénynek az volt a célja, hogy az ukrajnai kisebbségi jogokra vonatkozó keretet megbeszéljük annak fényében, hogy Ukrajna szeretne csatlakozni az Európai Unióhoz. Most, hogy közeledik a határidő, ősszel lesz egy értékelés arról, hogyan hajtotta végre a Velencei Bizottság (az Európa Tanács független alkotmányjogászokból álló tanácsadó szerve – a szerk.) javaslatait, Ukrajna megpróbál egy picit felgyorsítani. Szeptember 21-én elfogadtak egy úgynevezett módosítási törvényt, ez alapján az ukrán kormányzat képviselői elmondták, ők 90 százalékban végrehajtották az ajánlásokat, amelyeket a Velencei Bizottság a 2022 decemberében elfogadott új ukrán kisebbségi törvényhez készített. A rendezvényen olyan meghívottak gyűltek össze, akik nyilvánvalóan tisztában vannak az ukrajnai kisebbségi helyzettel, valószínűleg a kárpátaljai magyarokéval is, viszont a különböző szervezeteknek, kormányzati szereplőknek, európai intézmények vezetőinek más-más a célja és a rálátása a dolgokra, és ennek megfelelően különböző vélemények fogalmazódtak meg.
Az ukrán kormányzat részéről több felszólaló is részt vett, és nyilvánvaló volt, hogy azt szerették volna bemutatni, hogy készen állnak az európai uniós csatlakozásra, mert ők mindent megtettek, ők mennyire gondoskodnak a kisebbségekről, lám-lám, mennyi mindenben engedtek nekik, például az új módosító törvény szerint.
Az ukrán kormányzat tisztségviselőinek az volt a szerepük tehát, hogy az európai intézmények előtt minél jobb színben állítsák be magukat, hogy az Európai Unió és az Európa Tanács is azt mondja, hogy igen, helyes, megveregetem a vállad Ukrajna.
– Mi áll pontosan a kisebbségi törvény szeptemberi módosításában, amelyet az elmondottak alapján Ukrajna azért fogadott el, hogy kinyilváníthassa, teljesítették a Velencei Bizottság ajánlásait?
– Az új módosító törvény szerint lehetővé tették, hogy bizonyos településeken, ahol tömbben élnek különböző nemzeti kisebbségek, lehetséges legyen hirdetéseket kisebbségi nyelven kitenni, vagy ha sürgősségi orvosi ellátásra van szüksége valakinek, akkor azt az anyanyelvén is igénybe veheti – abban az esetben, ha az adott önkormányzat erre vonatkozó rendelkezést fogad el. Ők ezt már engedménynek érzik annak ellenére, hogy olyan jogokat adnak vissza, amelyeket pont ők vettek el nem is olyan régen, és azokat sem teljes mértékben adják vissza, csak néhány ilyen morzsát tesznek az asztalra. Ezenkívül azt is pozitív fejleménynek és gesztusnak állították be, hogy az ukrán állam fogja biztosítani a nemzeti kisebbségi nyelven is oktató iskolák számára a tankönyveket, ami egyébként eddig is így volt abban az esetben, hogyha különböző nemzetiségi kiadók elkészítették a tankönyveket.
– Szóba jött-e a Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Középiskola helyzete, ahol az új ukrán vezetés nyilvánvalóvá tette, céljuk a magyar oktatási intézmény ukránosítása? Azontúl, hogy előírták, az iskola minél hamarabb tanítsa a tantárgyakat ukránul, az idei tanévnyitón megtiltották a magyar nemzeti szimbólumok használatát és a himnusz lejátszását is.
– Igen, a konferencián ketten vettünk részt Orosz Ildikóval, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnökével, aki a kárpátaljai magyarság képviseletében felhozta ezt a témát. Szóvá tette:
hogyha egyszer pluszjogokat kapunk, ahogy az ukrán kormányzat állítja, akkor hogy fordulhat elő egy ilyen eset, mint ahogy Munkácson, hogy nem engedélyezik a nemzeti szimbólumok használatát és a himnusz lejátszását?
Pedig egyik törvény sem tiltja elvben, és az új nemzetiségi törvény nem szabályozza ezt a kérdést. Természetesen azonnal elkezdtek nagyon keményen védekezni, hogy a mostani kisebbségi jogi keret nem terjed ki a szimbólumokra, és úgy állították be az ukrán kormányzat képviselői, hogy ez csak természetes, hogy Ukrajnában csak az ukrán nemzeti szimbólumokat használják, és mire fel kellene nekik megengedni azt, hogy egy másik országnak a szimbólumai jelenjenek meg egy ukrajnai iskolában. Elég heves vita alakult ki arra vonatkozóan is, hogy miért használjuk mi azt a terminust, hogy magyar iskola vagy román iskola, kikérték maguknak, hogy Ukrajnában minden iskola ukrán és maximum magyar vagy román nyelvű osztályok és tantárgyak oktathatók ezen a nyelven.
– Hogyan viszonyulnak a jogszűkítésekre más Ukrajnában élő nemzeti kisebbségek, akiknek a képviselői szintén felszólaltak Krakkóban?
– A meghívottak listája nagyon szelektív volt, és a legtöbb nemzetiségi képviselő dicsérte az ukrán helyzetet, vagy azt mondták, természetes, hogy minden erőfeszítés a háború menedzselésére, a védekezésre megy, ha valami nincs is teljesen rendben, azt meg kell érteni, merthogy most nincs pénz arra, hogy a kisebbségi témákat és a kisebbségi szervezeteket támogassák. Tehát nagyon simulékony hangnemű felszólalásokat hallottunk több nemzetiség képviselőjétől.
A másik kritikus hang a románok részéről hangzott el, akik szintén egy kiépített iskolarendszerrel rendelkező kisebbség, hasonlóképpen a magyarokhoz, akiket ugyanúgy érint a kisebbségi jogfosztás.
Nyilvánvaló, hogy az olyan nemzeti kisebbségek, amelyeknek nincs iskolahálózatuk, vagy maximum egy kétnyelvű iskolájuk van, mint például a szlovákoknak, azok nem fognak háborogni, mert ők nem veszítenek olyan sokat, mint a románok és a magyarok. Mellettünk egyedül a románok kérték, hogy állítsák vissza a korábbi státusát a nemzetiségi iskoláknak. Ők voltak azok, akik felvetették, hogy miért tiltakozik az ukrán állam az ellen, hogy őshonos kisebbségnek minősítsék a románokat és a magyarokat. Több évszázada az ország területén élünk, és ez is már egy minimális megoldás lenne, hogyha ez a két nagyobb csoport is be tudna kerülni az őshonosok kategóriájába, hiszen ebben az esetben már biztosítva lenne a középiskolai ciklus végéig az anyanyelvű oktatás.
– Milyen hozzáállást tanúsít az Európai Unió a kérdésben, elősegítheti-e a vitás ügy rendezését?
– Az Európa Tanács és az Európai Unió képviselői diplomatikusan fogalmaztak minden téren. Nem voltak kritikusak, de voltak olyan momentumok, amikor érezhető volt, hogy tőlünk várják, hogy kimondjuk a valóságot, lehet, hogy azért nem hisznek el mindent. Természetesen mi megfogalmaztuk mindazokat az érveket, hogy mi szól amellett, hogy a 2017 előtti nyelvi és oktatási jogok visszaállítását kérjük.
Megfogalmaztuk azt, hogy különösen ebben a háborús, nehéz helyzetben, amikor a kisebbségek ugyanúgy szenvednek a háborútól, amikor nemzetiségtől függetlenül ott harcolnak a frontokon, az életüket adják, akkor miért akarnak minket egy másodrangú szerepbe szorítani?
Miért róják fel nekünk, hogy az egy kegy, hogy magyar iskolát tartanak fenn, amikor ez ugyanúgy kötelessége az államnak, mint egy ukrán iskolát fenntartani? És miért van az, hogy egy magyar gyereknek kevesebb jogot akarnak biztosítani, mint egy ukrán, egy krími tatár vagy egy más nemzetiségű gyereknek?
