– Ismét a Magyar Jogász Egylet elnökének választották. Hogyan fogadta az eredményt?
– Egy 1879-ben megalapított szervezetről van szó, aminek olyan híres elnökei voltak, mint Csemegi Károly, a Csemegi-kódex atyja vagy Szladits Károly, aki a magyar magánjog egyik meghatározó személyisége volt. Az egylet vezetését 2020-tól látom el, Sárközi Tamás halálát követően. Az egylet feladata mindenkor a magyar jog védelmezése volt. Alakulásakor a korábbi osztrák jog lebontása és a magyar jog megteremtése volt a magyar jogásztársadalom előtt álló főbb feladat, a kihívások pedig korszakonként változtak.
A XXI. században, egy szupranacionális térben a magyar alkotmányos önazonosság megőrzése mellett a technológiai fejlődés adta kihívásokra adandó jogi válaszok megtalálása is feladatunk.
Egy négyezer tagot számláló egyesületről beszélünk, ahol a bírók, ügyészek, ügyvédek és a tudomány képviselői, a jogalkotók együttesen tudnak beszélgetni a jogfejlődésről. Nagyon köszönöm a küldötteknek, hogy újraválasztottak, érzem a személyem iránti bizalmat. Igyekszem a továbbiakban is legjobb tudásom szerint vezetni a magyar jogásztársadalom egyik rangos szervezetét.
– Az európai alkotmány ötlete nem teljesen új, eddig azonban mindig elbukott. Egyre gyakrabban halljuk azt a kritikát a magyar kormány részéről, hogy az Európai Unió az európai polgárok véleményét figyelmen kívül hagyva hoz döntéseket. Ebben a kérdésben olyan kezdeményezésről beszélhetünk, amit az uniós polgárok Brüsszel kapuit döngetve követelnek?
– Ma már evidenciaként hat, amikor azt mondom, hogy az Európai Unió válságban van. Nincs önbizalma, a belső identitásviták miatt elbizonytalanodott, gazdasági sikeressége már a múlté. Az összetartó értékeitől elfordult, ezáltal a társadalmi kohézió megbomlott. Ma már nem tudjuk, hogy mi az a közös kapocs, ami összetart bennünket. Melyek a közös érdekek, illetve melyek a közös értékek. Egy ilyen állapotban lévő unióban az Európai Parlament szűk, de mégiscsak többsége úgy gondolta, hogy a problémák megoldásának a kulcsa, egy újabb alkotmányozási kísérlet. Ezt megelőzte az Európa jövőjéről szóló, valójában semmitmondó, igazi eredmények nélkül véget ért vita. Ezt ha nem tartottak volna meg ilyen körülmények között, az se okozott volna problémát. Az Európai Parlament irányította a vitát, meghatározva a témaköröket, előre eldöntve a viták várható konklúzióit. Így az közel sem tükrözte Európa polgárainak véleményét az európai integráció jövőjét illetően. Sajnos a demokrácia szempontjából teljesen célt tévesztett eljárásról beszélhetünk. Sok hűhó semmiért – mondaná William Shakespeare.
Mindazonáltal az Európai Parlamentben ma többségben vannak azok, akik úgy gondolják, hogy a föderalisztikus irányba való jelentős elmozdulás megoldja a mostani bizalmatlansági válságot, vagy legalábbis leplezni tudja. Európa polgárait azonban nem az intézményi kérdések foglalkoztatják, hanem a valós kérdésekben szeretnének eredményeket látni. Azt várják, hogy az erős tagállamok erős uniója képes legyen választ adni a gazdasági sikertelenségekre, a migrációt meg lehessen állítani, a schengeni határok védve legyenek, a demográfiai negatív hullámot meg lehessen állítani, Európa ne keveredjen háborúba és még sorolni lehetne hosszasan mindazon kérdéseket, amelyekre ma nem érkeznek hatékony válaszok az unió részéről.
Az Európai Parlament közben a tagállamok ellenőrzésével van elfoglalva, a legkülönbözőbb monitoringrendszereket kívánja létrehozni, és ezáltal a tagállamok döntési kompetenciáinak gyakorlását ideológiai ellenőrzés alá vonni. Valódi parlamentként a nemzeti parlamentekhez hasonló jogalkotás kezdeményezési jogkört szeretne, az Európai Unió elnökének (!) személyét ő kívánja kiválasztani, az egyes biztosok vonatkozásában bizalmatlanságot gyakorolhatna, a tagállamok jogosítványait pedig továbbá szeretné csökkenteni. Azaz egy vertikálisan felépített rendszerben az EP a jelenleginél lényegesen meghatározóbb szerephez kíván jutni. Azt is rossz néven veszi, ha a tagállamok alkotmánybíróságai, legfelsőbb bírói fórumai a nemzeti alkotmány védelmére, egy adott ország alkotmányos identitásának védelmére hivatkoznak a közösségi joggal szemben. Az Európai Parlament felhatalmazottsági érzete azon a téves nézeten alapszik, hogy a polgárok a képviselőket közvetlenül választják meg. A tévedés azonban abban áll, hogy az EP nem a nemzeti szuverenitás letéteményese, az Európai Unió – és így az Európai Parlament is – a szuverén tagállamok döntéseinek köszönheti a létét.
– De ez a folyamat nem éppen távolabb vezeti az Európa eszmét a polgároktól? Mik a főbb elképzelések ebben a folyamatban?
Egyértelmű elmozdulás van a szubszidiaritástól a központosítás irányába.
Ez jelentős probléma, mert a szubszidiaritás szót – hogy minden döntést a polgárokhoz lehető legközelebbi szinten kell meghozni – hivatalosan ugyan mondogatják, de tartalmilag pont az ellenkezőjét cselekszik. Ennek felel meg az is, hogy amit szerződésmódosításnak neveznek, az tartalmilag egy új európai alkotmány létrehozatalát jelentené.
Nem nevezik alkotmánynak, de tartalmilag mégis közel áll ahhoz. Például az oktatásügy és egészségügy területén erősebb uniós hatásköröket akarnak. Az eljárásrendeket illetően az egyhangúság megszüntetését javasolják a döntéshozatalban. Ezzel párhuzamosan gondolkoznak külsőségekben is, például hogy az Európai Uniónak legyen elnöke úgy, mint az Amerikai Egyesült Államoknak. Lennének úgynevezett uniós miniszterek és államtitkárok. Ezek természetesen inkább külsőségek, mégis egy államkoncepció megvalósítását hordozzák magukban.
Biztos vagyok benne, hogy az egyes tagországokban a polgárok többsége nem osztja az Európai Parlament határozatában elfogadottakat. Ha megnézzük az egyes országokban a közvélemény-kutatási eredményeket, akkor azt láthatjuk, hogy azok a pártok rendelkeznek jelentős támogatottsággal, amelyek egy erős, cselekvőképes államban gondolkoznak, és nem egy Egyesült Európai Államok utópisztikus vízióját tartják szem előtt.
Abban mindenki egyet ért, hogy az európai országok együttműködése nélkülözhetetlen, szükség van az integrációra, a négy alapszabadság megőrzésére, az áruk, szolgáltatások, tőke és személyek szabad mozgására. A maastrichti szerződésben, majd a lisszaboni szerződésben megfogalmazott politikai unió azonban soha nem fog úgy megvalósulni, amellyel a tagállamok immanens nemzeti érdekei sérülhetnének.
– Ha már említette, hogy elég szorosan sikerült ezt a jelentést megszavazni, vannak olyan szereplők, akik Magyarországgal hasonló állásponton vannak?
– Ami engem meglepett, hogy a német képviselők tulajdonképpen szinte mindannyian megszavazták ezt a jelentést, ezt a fajta gondolkodást. Az Európai Néppártban ülő német képviselők ugyanúgy, mint a német zöldpártiak és a német baloldaliak. Persze vannak, akik inkább a szuverenista álláspontot képviselik, én ilyennek tekintem például Franciaországot. Nem véletlen, hogy a maastrichti szerződés 1992-ben épphogy átment egy népszavazáson Franciaországban.
2005-ben pedig a franciák leszavazták az európai alkotmányos szerződést. Ha megnézzük a 2023-as holland választási eredményeket, abból is lehet látni, hogy bizalmatlanság jellemző, és sokan vélik úgy, hogy ez az erős központosítás bizony nem jó irány. Olaszországban a Meloni-kormány részéről is vannak fenntartások. És nem beszéltem még a kis- és közepes méretű országokról!
Nekik egyáltalán nem áll érdekükben, hogy az egyhangú döntéshozatal megszűnjön. Úgy gondolom tehát, hogy jelentős az az erő, amely nem kíván ebbe az irányba elmozdulni.
– A tagállamokon túl, az európai uniós tagságra várakozó országok számára mit üzen egy ilyen törekvés?
– A tagságra várakozó országok nyilvánvalóan nem egy olyan Európai Unióba szeretnének belépni, ahol a periférián találhatják magukat. Aki be akar lépni, az rendes tagsággal szeretne belépni, és nem úgy, hogy majd egy második, esetleg harmadik koncentrikus körhöz tartozik.
A mag-Európa kép, ahol kialakul egy központ és egy periféria, nem elfogadható. Budapestnek ugyanúgy a központban kell lennie, mint Belgrádnak vagy Párizsnak.
Nem lehet a struktúrát úgy megszervezni, hogy egyesek a perifériára szoruljanak.
– A szerződésmódosítási javaslaton sorakozó politikusok nevei nem ismeretlenek az uniós híreket követő magyar polgárok számára. Mivel érdemelte ki Magyarország a megkülönböztetett figyelmüket?
– Azt gondolom, hogy a magyar kormány nyíltan fogalmaz. Az álláspontját nem az európai bikkfanyelven fogalmazza meg, hanem bizony nevén nevezi a problémákat. Ez szokatlan az uniós mainstreamben. Egyesek számára nyugtalanságot eredményez, hogy van, aki nem söpri a dolgokat a szőnyeg alá. Az, hogy a magyar kormány jelzi a problémákat és megoldásra koncentrál, szokatlan és mindenféleképpen üdvözlendő egy közepes méretű, nem alapító országtól.
Borítókép: Trócsányi László fideszes EP-képviselő (Fotó: Linszky Franciska)
