Olaf Scholz kancellár látszólag már jóval a tényleges döntéshozatal előtt megpróbált nyomást gyakorolni az EPP-re, ami értelemszerűen kiváltotta az uniópártok nemtetszését. Martin Huber CSU-főtitkár a hétvégi voksolást megelőzően egyenesen arról beszélt, hogy a német nemzeti célokat a kormány kész egyéni pártpolitikai érdekek mentén feláldozni annak érdekében, hogy Von der Leyen helyett egy zöld bizottsági elnököt válasszanak meg.
Meglepően pontos előzetes várakozások
A Bundestagban helyet foglaló pártoknak a mostani választások alapvető belpolitikai vetülettel is bírtak. Igazából a magát első alkalommal országos választások keretében megmérető BSW-n kívül az összes pártnak volt miért aggódnia. Igaz volt ez az ellenzék fő erejét adó, hosszú ideje a legnagyobb támogatottságot magának tudó CDU/CSU esetében is.
Ugyanis hiába vezetnek minden felmérésben magabiztosan az uniópártok, népszerűségi mutatójuk mértéke hosszú idő óta stagnál 30-35 százalék között, a kormánypártok soha nem látott mélyrepülése és széles körű elutasítottsága ellenére. Mindez pedig komoly kritikája a Merkel-korszak után a pártot egykori konzervatívabb énjének irányba megreformálni szándékozó Friedrich Merz pártelnök munkásságának.
Ezzel szemben a kormánypártoknak előzetesen talán már az is jó eredménynek tűnhetett, amennyiben csak csekély mértékben veszítenek képviselői helyeket. Az FDP számára az ezúttal nem számító, de szimbolikus okokból túlontúl fontos ötszázalékos küszöb meghaladása volt a cél, míg az SPD és a Zöldek a koalíció legerősebb pártjának kétes címéért szállhattak versenybe – előzetesen 14-15 százalék körül mért támogatottság tudatában. Bár az EP-választásokat sokszor jellemzően a regnáló kormányok megbüntetése és az országos politikában nem feltétlenül támogatott politikai entitásokra való átszavazás szokta jellemezni, most mindenképpen egy fokkal komolyabb volt a tétje a szavazásnak Németországban.
A voksolás egyben német belpolitikai térkép a potenciális átrendeződéséről, ezáltal pedig az elkövetkező 15 hónap szövetségi politizálásának az irányáról is szólt. Hiszen ha az AfD – a példa nélküli politikai össztűz és az önmaga által előidézett krízis ellenére – meggyőző eredményt lenne képes felmutatni, illetve a számos elemében szintén rendszerkritikus BSW is sikerrel venné első országos megméretését, úgy az egy ignorálhatatlan intő jel lenne az összes „hagyományos” német párt számára.
Másfél évvel a szövetségi választásokat megelőzően a politikai erőtér ilyenfajta elmozdulása drasztikus újraértékelésre ösztönözhetné a merkeli politika örökségeként sok kérdésben túlontúl is egymás felé közeledő pártokat. Ez mindenekelőtt az önön konzervatív énjéhez az elmúlt időszakban egyes kérdésekben már lassan visszataláló CDU-ra lehetne igaz, amely tartományi szinten legutóbb a megismételt berlini választások során is megtapasztalhatta, hogy markánsabban konzervatívabb álláspontot képviselve olyan kérdésekben, mint a közbiztonság vagy a migráció, nagyobb sikerrel szólíthatja meg újra a párttól korábban elpártolt szavazókat.
Esélylatolgatás: mennyire határozza meg az AfD politikai jövőjét a mostani időszak?
A választásokat megelőzően az ARD-Deutschlandtrend külön-külön is megmérte – mint ahogy az ma már látszik, meglehetősen pontosan – a meghatározó német pártok támogatottságát az országos és az európai politikai színtéren. Különösen érdekes volt a két kérdésre adott eltérő válaszarány az AfD esetében, amely egyúttal a lenyomatát is adta a párt katasztrofális EP-kampányának. A felmérés – meglepő módon – az AfD-re zúduló politikai össztűz és nyomásgyakorlás ellenére 18 százalékon mérte a pártot a 31 százalékkal vezető CDU/CSU mögött.
Azonban az AfD EP-listájának első két helyezettjével, Maximilian Krah és Petr Bystron képviselőkkel kapcsolatban az elmúlt hetekben napvilágot látott, külföldi befolyásszerzéssel, esetleges korrupcióval és a szélsőjobboldali nézetekkel kapcsolatos ügyek láthatólag számos potenciális szavazót eltántorítottak a párttól az európai színtéren. A választások előtt egy héttel a válaszadók mindössze 14 százaléka kívánta voksát a Krah vezette listára leadni.
A kormánypártok népszerűsége a vasárnapi voksolást megelőzően az elmúlt hónapokban tapasztalt szinten stagnált mindkét kérdéskör esetében – a három párt támogatottsága együttesen (SPD 15 százalék, Zöldek 14 százalék, FDP négy százalék) is csak néhány százalékponttal haladta meg a Friedrich Merz vezette uniópártok népszerűségét. Fentiek, illetve a Wagenknecht-párt látszólag öt-hat százalék körül beálló támogatottságának fényében az AfD pártvezetése számára látszólag a lehető legrosszabbkor jött – a kármentés jegyében még a nyilvános fellépésektől is eltiltott – a listavezetőjének legújabb botránya, melynek hatására néhány héttel a vasárnapi választásokat megelőzően még az Identitás és Demokrácia (ID) frakcióból is kizárták a pártot.
A feladat így adott volt a párt számára: amennyiben az AfD mindezek ellenére tudta volna hozni az előzetesen mért számokat, úgy az mindenképpen erős jelzés lett volna a soron következő három, kelet-németországi tartományban megrendezendő tartományi parlamenti választásokat megelőzően. Ezeket követően Türingiában, Szászországban és Brandenburgban is új tartományi kormány áll majd fel. Néhány hónappal korábban – a közvélemény-kutatások alapján – még az is elképzelhető volt, hogy az AfD éppen ezen tartományi választások hatására tud potenciálisan kitörni a többi hagyományos német párt által köré épített politikai tűzfal (Brandmauer) szorításából.
Az AfD számára egy jó szereplés nagyban meghatározza a párt mozgásterét az európai színtéren is az elkövetkező öt évben. Az ID-frakcióból való kizárását követően a jelenleg pártcsalád nélküli képviselőcsoport tagjai független képviselőkként jóval kevesebb lehetőséggel rendelkeznének, mint egy frakció tagjaiként, ezért az AfD-nek a választások a régi-új potenciális partnerek felé nyitás feltételeinek a megteremtéséről is szóltak – írta a Magyar–Német Intézet oldalán megjelent elemzésében Dobrowiecki Péter.
